Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

feszül az élő nemzettestszövet új páncélja lenni a múlt sebek begyógyítására, s a jövő erő továbbfejlesztésére. Talán egymagámat kivéve: minden valamire való magyar író, öklöt marva, fejét törve igyekszik kitalálni a megszabdalt magyarság új útját s az új utak új törvényeit. Szépirodalmunk is csupa hasznossági káték nagyhangú, de őszintén átérzett jelszavai után tébolyog; igazi művészi munkát Tart pour l'art - nem akar ma senki; ma minden a nemzet boldogulásának az érdekében történik. Hát csak én volnék rossz magyar? Dehogy. Látszat. A látszat csal. Nekem is magam vagyok örök témám, magamban pedig az örök magyarságot hordozom, talán jobban, mint Herczeg Ferenc. Nem akarok a nagy Goethére hivatkozni, de én tudom, mit jelent a korabeli nemzeti harcok idején az időtlen Faust rímeit csöngetni a kardok csörgésében. Valami ilyesféle időtlenség északi fénye villog és villózik fehéredni kezdő fejem fölött. Hogy 1939-ben, a háborúk évében, én Don Juan alakjával mertem bíbelődni, huszonöt évig hordozva témaként a lelkemben kialakuló magzatot fantáziám méhében: ez magyarságomnak éppolyan hatalmát jelenti, mint ha az északi felföld, a Kárpátalja visszafoglalásáról írtam volna regényt. Egy világtémát magyarrá tenni: van olyan magyarság, mint pl. Toldit világtémává örökíteni. Nem akarok Madáchra sem hivatkozni; pedig a Tragédiája van olyan magyart emelő tett, mint a Petőfi János vitéze. A kis finn nép nagy nemzet, nemcsak azért, mert Kalevalát adott a világnak, hanem azért is, mert bámulatos elszánással és hősiességgel védi hazáját a roppant Oroszország ellen. 1849ben néztek így ránk a föld népei, mint most Finnországra. S mily érdekes, éppen 1939-ben adja Svédország az irodalmi Nobel-díjat Sillanpáá regényének.

39 Van ám a történetek egymásutánjában és láncolatában is logika. Időszerűtlenségem csak látszat. Nem évekre s nem emberöltőkre dolgozom. Míg magyar lesz: hadd legyek én is. Ha megvan bennem a fajtám minden fővonása egyéni tömörségben: képviseltem a magyart időtlen időkig. Tudom, hogy változik és bővül a magyar psziché, de az az érdekes, hogy a nemzet tudata magához változtatja az elavulni látszó reprezentáns egyént: magát pedig a gazdag egyénhez. - A Szegény magyarokat 1914-ben adtam ki, most 26 éves. Most, negyedszázados élete fordulóján olvassa egy tanártársam, Papp István, aki még nem olvasta: és lelkendezve állapítja meg a nyelve nagy zeneiségét, előadásának és fantáziájának „ragyogását". Mi ez? Szín és zeneiség, a Vörösmarty nyelvgéniuszának két fő komponense. Meg a Shakespeare-é, meg a Dantéé, a Goethéé. Úgy látszik, Papp István a szellemiségünk horror vacuijának

40 kiegészítő törvényével reklamálja ezt a manapság oly ritka két magyar írói érdemet (lásd Móricz Zsigmondot): úgy tesz, mint a cigány dádé a rajkójával: „te is mindig olyat kérsz, ami nincs." Papp István pont azt emeli ki bennem, ami ma a magyar irodalomban nincs. Lesz idő, mikor ezt a két egyéni sajátságomat a nemzetem átveszi magára (mint nagy színészek 39 Nuorena Nukkunut, amely magyarul Silja címmel jelent meg 1939-ben. 40 Üresen maradt hely.