Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
versemet 90 szavalják nagy vígan, bizonyosan titkos célzásokkal, utánagondolásokkal. (...) K. V. kisasszonynak tegnap küldött levelére ma (22-én) válaszoltam a következőt: „Alávaló levelét tegnap visszaküldtem. (Először tanuljon meg helyesen írni!) Ma pedig ezt izenem: Megundorodva, és megcsömörlve nem emberi szószátyárkodásuktól, türelmem végeszakadtán annyit mondok: ha még egyszer levelet mernek hozzám írni, vagy ha az én és családom tisztes nevét tehetetlen dühökben asszonyi pletykaságok piszkosságába belevonják, s engemet, szívbajos embert, akit minden izgalomtól kímélniök kellene (ezt jól tudják!), szántszándékkal bosszantanak, háborgatnak, olyan megtorlást veszek magamnak, hogy még a sírjokban sem lesz nyugodalmuk! Akit én pennám hegyére veszek: az megvan ölve. (...) Azt pedig egyszer s mindenkorra tudja meg, hogy sem teste, sem lelke (ha ugyan van!) nem kellett soha nekem! Állok olyan fokán a műveltségnek, hogy megkívánhatom magamnak: az, akit szeretni akarok, legalábbis művelt lelkű lány legyen. Amit versekben írtam: nagyon sajnálom, mert egy pillanatnyi ellágyulás eredménye volt. Az volt a bajom, hogy mindig jobb voltam önökhöz, mint érdemelték. Most prózában, ridegen minden gyöngédséget visszavonok. Én sajnálattal megvetem önöket." - Ez nyers, inkább beszélés, mint írás, de lehet-e másképp felelni olyan levélre, mely fajtámat kofálkodónak, engemet jellemtelennek mond, s felpofoztatással fenyeget?! Verje meg az Isten a sok szívtelen, cudar népét! (...) Jászai Mari írt! piros tulipán van a levél bal sarkán, fekete keserűség levelének minden sorában. Ezeket írja: „Mélyen tisztelt hazámfia, velem együtt szegény Oláh Gábor úr! Csudálatos ország ez a mienk: vagy lángot, vagy buta, undorító indolentiát terem! Széchenyi, Petőfi, Teleki a halálba ugranak érte és miatta, mi, egynéhány nyomorult, a fogainkat vicsorgatjuk és méreg-keserű könnyeinket nyeljük tehetetlenségünkben, égető fájdalmunkban; az ország vezetői pedig csecsebecséket, ordókat fogadnak el, tűznek a mellükre olyan kézből, melyből nekem a kenyér, a boldogság sem kellene! Azt mondtam most Aradon egy embernek, aki a vesztőhelyhez kikísért: Ha tudnám, hogy a húsom és csontomból olyan hazafiak teremnének, amilyen én vagyok, tízezer darabra vágatnám magamat elevenen. De a világ szeme láttára már nem tombolok érte. Olyan nevetséges egy átkozódó, tehetetlen vén asszony. Ma már csak, legfőlebb, csak csúfolódom, Vörösmarty »Sors és a magyar ember«-ével; több nem telik, sem testi erőmtől, sem ízlésemtől. Levelét köszönöm; két súlyos, keserű könnycsepp hullott belőle a szívemre. Végtelenül sajnálom azokat, akik úgy szenvednek, mint magam. És néha egy rém kezd kísérteni, mely megfogyasztja vigyorgásával a véremet, mert azt mondja, hogy »késő« és hiába minden gyötrődés. A magyarnak nincs többé erkölcsi ereje és fölfalja és elnyeli a bűn. Erkölcstelen nép nem lehet szabaddá, nemhogy naggyá! Isten velünk! Csak azt kérjük a 90 My. Oláh 1906b.
