Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
már most, egy Csanak Pista nevű, lobogó lelkű kisfiútól azt kérdezném: mondjon céltjelölő, időhatározó mellékmondatot. Csanak (kivágja keményen): Magyarország addig boldog nem lesz, míg Habsburgok uralkodnak rajta. En: Jól van... (Karai igazgatóra villantom pápaszememet, aki hátul áll az osztályterem középső padsora közt; ő rám mosolyog, én is bajuszom alá mosolyintok; egy ideig csend.) Géresi (toporzékol, azután felindulva odamegy a kis Csanakhoz, megfogja ujjasát, s azt kérdi): Hát tudod te azt, ki uralkodik most Magyarországon? Csanak (igen természetesen): Tudom. I. Ferenc József. Géres: Hát azt tudod, melyik családból való? Csanak: A Habsburgokból. Géresi (elképedve): Hát akkor, hogy mondhattál ilyet? Csanak: (magyarázni akarja, hogy mondhatott ilyet, de Géresi úr lefüleli) Géresi: Ilyet mondani egy mai uralkodóról! Ez, ha nem bűn, illetlenség! (Mérgesen otthagyja a bátor kis Csanakot, előrántja noteszét, s dühösen jegyzi fel loyalis dorgatóriumát Oláh úr és osztálya ellen.) Én csak azért is elmondattam egy másik fiúval az Ocskay-balladát, megátkoztattam minden hazáját és vérét eladót (értsen róla Géresi uram!), 89 s aztán a Nagyidai cigányokat kezdtük fejtegetni. Jó, hogy csengettek, mert a levegő már villannyal volt tele. Estére már színes legendák kerengtek az egész kollégiumban a Ill.á-ban esett dolgokról. (...) Ma (18-án) beszállítottam Hunyadi László színművemet Zilahy Gyula színigazgatóhoz. A titkárja is ott volt, s igen savanyú örömmel fogadták a meglepetést. Zilahy megígérte, hogy ezzel kezdi meg a jövő évet. Köszöntem, de nem hittem. Azután kölcsönösen egymás jóindulatába ajánlottuk magunkat, s nem valami nehezen elváltunk. Az újságokra, vagyis csak egyre panaszkodott Zsűl úr, mert nem akarja elismerni társulatának nagyszerű voltát. Hm; Szakács Andoron kívül csiribiri zsidó legényekből és zsidó rüfkékből áll a gárda! Hogy néztek erre le a mennyekből Egressy, Szentpéteri, Megyeri, Déryné, Laborfalvi Róza, meg ti, többi magyarok?? (...) Az aljasnyelvű Kr.-ék mégsem nyugszanak, levelekben fenyegetnek, hogy vonjam vissza azt az igazságot: Kr.-né őnagysága nem óhajtott volna engemet megszerezni vejének! Persze, hogy nekem az ő kedves kis műveletlen leánykája nem kellett, óriási asszonyi düh öntötte el epéjöket. S micsoda nyelven írnak és beszélnek ezek az alakok, akik pöffeszkedve „úri" népnek címezik magokat! S még ők szólják le az én fajtámat! Nyomorultak. Még ők akarnak engem testiséggel vádolni, ők! A kedves leányka, mikor mellette ültem esténkint, le-lehajtotta a fejét, tenyerével eltakarta arcát, s úgy nézett... hogy hova? azt megírnom tiltja a jóérzés. Papírból kivágta lerajzolt arcképemet, sunyi szemmel ott csókolgatta előttem, anyja előtt, egy leánypajtása előtt! Egyszer, betoppanva, azon érem, hogy „Vénusz" c. S9 Ocskai Lászlórul való énekről (1710) van szó, melyben a trencsényi csata után labancnak álló Ócskáit átkozva siratják.
