Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Nos, mikor most virágvasárnap megnyitották az újjáöltöztetett templomot, a Debreceni Újság fölemlíti az én nevemet is a nagy reformálással kapcsolatban. - Mert kálvinista templomot még eddig így nem festettek ki, mint Haranghy Jenő, volt tanítványom, festőművész, iparművészeti tanár Pesten, a Kossuth utcai templomot. - A Debreceni Újság cikkírója Keletiek nyugaton című útirajzomból, 1908-ból, idéz egy részt, mikor a Louvre kapujában ilyenformán morfondíroztam a rám zuhant tenger szépség súlya alatt: „Határtalan messzeségből komolyodik rám (Debrecen) nagy fehér temploma, vörös tornya; nem tehetek róla: gatyaszáros, kövér cívist rajzol a képzeletembe, áll és vár, áll és vár, nem mond, nem gondol semmit. Puszta falainak hidegsége megborzongat ennyiről is. Vajon megbántanánk mi azzal az Istent, vagy Kálvin Jánost, ha remek festményekkel színesítenénk az avatag szürkeséget? A művészetnek hatalmasabb az ereje, mint a reformátorok hitének és a császárok fegyverének... A magyaroknak idestova már álmodni sem szabad, mert az álmoknak nincsenek paragrafusai, illetlen szabadosságukkal a jó rendet és a polgárok békességét megbotránkoztatják. Azért kimondatik, hogy az álmodók felébresztessenek és józanságra sarkantyúztassanak... A világ reng, csillagok hullanak, de az én hazámban minden úgy van jól, ahogy van." Megvallom: örülök, hogy alig harminc év múltán megcáfolta álmomat a valóság; különösen pedig azért, hogy a templomunk kifestésére a legelső nagy összeget egy muskotály-cívis adta. Különben, akármilyen furcsának tessék is, én egész komolyan reformálni akartam egyházamat. De legjobb barátaim - éppen Baja Mihály és Csikesz Sándor kinevettek érte. Reformgondolataim egy részét egyik regényembe vittem bele, s a Baltazár Dezsőről mintázott Barnabás Áron püspök szájába adtam az „Álmodó magyarok"-ban. Majd ha megjelenik könyv alakban, olvashatja mindenki. 1921ből való. Hátha még azokból is beteljesedik egy és más, újabb harminc év múlva. (...) * 1937. május 21-én játszották a Nemzeti Színházban legelőször D'Annunzio Jorio leánya c. verses drámáját.

262 Én fordítottam. A dráma csakugyan zenétlen opera, ahogyan nem egy kritikusa észrevette. Sokan idejétmúlt romantikus és álpátoszos, túlfűtött, színes szavakkal túlzsúfolt költeménynek mondják. Izgató, vad drámai jelenetek kavarognak benne álomájulattal. Fiatal ember írhatta: talán 23 éves lehetett akkor D'Annunzio úr. Vagy valamivel több. Szerintem a tömegjelenetei ma is nagyszerűek. Az I. és III. felvonása ma is felkorbácsolja az idegeinket. Csak a II. felvonása hosszú és unalmas. Az alapgondolata: hogy az országúti szajhában tulajdonképpen szent lappang - kissé túl ájtatos és kegyszeres. A fordításomról is vetnek oda egy-két szót a pesti lapok. Egyik, a Pesti Napló kritikusa azt mondja: O. G. fordítása egyenletes simasággal pótolta a hiányzó vir262 Még hatszor került színre Tőkés Anna főszereplésével. Vö. Tóth 1980, 316.