Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Aki irigy ármánnyal szembenézve Szabad magyar hazáért síkra száll, És osztozik bujában, örömében, Ilyen legyen ő, a magyar király! (Buda, 1868.) Most decemberben tudtam meg Madai Gyulától, hogy a kormányzóhoz beadott kegyelmi kérvényem sikerrel járt, mert az 500 pengő büntetésből 400-at elengedtek, s csak 100-at kell megfizetnem. Meg is fizettem; hiszen csekket küldtek a nevemre. Előzékenység. Ezzel véget ért a Daán-ügy.

246 Az ominózus hölgy letűnt a közélet látóhatáráról, most már nem szerepel. Nem tudom, jelenkezik-e többet. Elbocsátom: hitványság, Daán Ilona a neved. Ostobaság: te vagy a Független Magyar Bíróság. Ahány szó, annyi hazugság. Függő, nem független. Nemzet alatti, nem magyar. Kibírhatatlanság, nem bíróság. Szörnyű bolond az ember. Önmaga fabrikál magának korlátokat, hogy legyen miben megbotolnia. És hozzá még „isteni"-nek mondja ezt a deszkakorlátot. Én bizony nem a Csemegi zsidó fabrikálta jogi korlátok közé szabom az életemet;

247 élek a belső törvényeim szerint. Ez elég nehéz, mert majdnem mindig ellenes amazokkal. De hát így éltünk vitézi módra... Nem tudom, miért gyötör mostanában újra vad érzéki vágy. Talán cukorbetegségemmel jár. Három-négy asszonyt forgatok-teregetek-borogatok magam körül, miközben egy fekete köpönyeges, sötét arcú alak leskelődik az ablakom alatt. A halál. - A kis szőke diákleány, most már doktorkisasszony, Bohuss Rózsa is felfelbukkan utaim fordulóján, mosolyog és vár. (...) Rózsa a múltkor, egy esős, hideg szeles este bekopogott az ablakomon; megígérte, hogy elhozza doktori disszertációját. Tissotról írta, franciául. Elhozta. Én viszonzásul azt a novellámat adtam oda neki, amelyiknek ő, Bohuss Rózsa, a női hőse: „Három agglegény meg egy lány." A Petőfi Társaságban mutatták be az őszön. Rózsának is nagyon tetszett. „Olyan friss, olyan üde" - mondta. „Mint maga" - mondtam. Szegény lány tanári oklevéllel, doktori diplomával szellemi szükségmunkás a városi adóhivatalban, havi 78 pengőért. Azt ajánlottam neki: gépelgesse le kéziratban levő regényeimet, 246 „A Daán-ügy büntető expedíciója még nem ért véget: most mint tanáron verik el rajtam a port. Áthelyeznek. Nem tudom, hová. Esetleg kény szernyugdíjazás mosolyog felém. Ez utóbbit inkább vállalnám. Egy más városban kezdeni újra az életemet, most szinte fizikai halált jelentene. (...) A szégyen is nagyon bánt. Megszenvedtem, megfizettem a botlásomért. (Szándéktalan szerencsétlenség volt, nem akaratos bűn!) De ezek a képtelen magyar törvények kétszer nyúzzák meg a szenvedő alanyt, hogy mindenkinek haszna legyen belőle." (O. G. Madai Gyulához, 1936. febr. 14. - DIM) 247 Lásd a 232. sz. jegyzetet.