Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

tett volna belőle pompás és egyéni regényíró. De hiányzott és hiányzik belőle a tettre váltó energia és akaraterő. Ez az ő sorsának a tragikuma. Maga szeretni fogja, ha valaha megismeri: igaz barát tud lenni, olyan, amilyen igaz ember. És hozzám hasonlóan tud lelkesedni és égig repülni és igaz szépségektől megittasulni. Színésznek indult. Emberábrázoló tehetségét ott is kitűnően érvényesíthette volna. De nincs energiája befejezni, amit elkezdett. Szomorú ember, de komédiás kedve és őszinte láza egész társaságot tud felvillanyozni és álmosságából felébreszteni. Imádja a gyermeket, és őt is imádják a gyermekek. S hogy miért nincs nekem mégsem gyermekem? Most csak ennyit: pszichikai okai vannak. Egyszer, talán, elmondom. És: amit maga a „Művészi stílusok" ciklusban produkál: az már varázslat, tünemény, boszorkányos, ördöngös virtuozitás. Csupa grimasz, fintor, irónia és maró gúny: és emellett mégis mindegyik abszolút művészet. A „Mindenki mindenkiért" címűt például annyira szeretem, hogy egyszer elszavalom valahol. A szonettek? Hiszen ez a ciklus valóságos hősköltemény: És milyen gyönyörű a kettős vezérmotívuma: fajának tragikuma és szívének lobbanásai, így egymás mellett, váltakozva felcsendülve! Mintha nem is külön, önálló szonettek lennének, hanem egy életsorsnak és egy nemzet sorsának eposza. Szó és kifejezés alig tudja megjelölni helyét a világirodalomban. Mintha maga a Sors és maga az Isten szólalna meg benne, néhol az ördögök sátáni muzsikájával, máshol az égi tisztaság angyalainak hangján. Oh, légy ezerszer áldott! A „Pokol" ciklust most nézegetem. Erről legközelebb referálok; még nem vettem át az egészet. De már nem volt türelmem további hallgatásra. Meg kellett írnom, amit belőlem ez a könyve kiváltott. Most megyek aludni. Szerda este 10 óra van. Almos vagyok, mert sokat úsztam ma a tengerben. „Aludjunk vagy száz évet csöndben át... Ágyam mellett elkattantom a villanyt Versek... bolondság... szép jó éjszakát!" Csütörtökön délután 1934. IX./27. Hát mondja, nem vagyok én őrült? Ahelyett, hogy szorgalmasan magolnám a verseket, a műsorom anyagát (mert már úgyis a körmömre égett minden), ridegen és józanul kikapcsolódva minden egyébből (főképpen ilyen fellángolásokból, amilyenben két hét óta égek), ehelyett mondom hosszú episztolákat rovok magának napról napra. Másrészt: ilyen mámorok nélkül nem is lennék az, aki vagyok, és nem születnének meg a versvízióim és hallucinációim sem olyan intenzitással és olyan szuggesztív forróságúvá, amilyenné válniuk kell, mire az emberek elé viszem.