Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

emel földöntúli, ismeretlen gyönyörökbe. (Még jó, hogy itt a tenger, hűs hulláma eloltja lázamat naponta.) Sem a „Grál bíbor kelyhé"-ről, sem a „Csak ezt akarom" címűről kabalából nem beszélek. Debreceni estélyemen úgyis hallani fogja, hogy mit olvastam és éreztem ki ezekből a ringató, szárnyaló, lobogó ritmusokból. Én is mindent monumentális megnyilatkozásában szeretek, mint Maga a „Nagyság álmá"-ban. Ez is lelkemhez nőtt verse. Enyém a „Wagnerhez" írott ódája is. És melyik nem az enyém? Az „Aranykígyó" pokoli izzása, „A sebzett kagyló" bánatos muzsikája, a „Haldokló úrvacsorája"-nak gyújtó tüze, „Az idegen leány" lehelet-könnyű zenéje, a „Törpét fogtam az erdőn" bubája és enyém már minden verse, beégette mindegyiket lelkem, szívem, agyam és minden porcikám szövetébe: mélyre tetovált jegyekkel. Szédülök a rám omló nagy gazdagságtól. Titáni szenvedélyének lobogása megvakít és lángba borít. A „Boszorkányszombat" víziója kábítóan szép. „Az ég operát játszik" címűnek festőisége „bűvölve hegedül". Az „Elmerülés a hallgatás tavába" és a „Hamlet és Ofélia" címűnek misztikuma gyötrőn csodálatos. Az Oláh Gábor-i „központi gondolat", amely vezérmotívumként visszatér költeményeibe a Patkánybűvölő c. kötetének „Mámor"-ában a felfedezés és a valóságra-igazságra ocsúdás ámulatát váltotta ki akkor belőlem. Ez bukkan fel az „Elődök és utódok"-ban, az „Őszi remegés"-ben (III. versszak), „A nagy úton" címűben stb. - A Mámor egyike kedvenceimnek, már ezer éve tudom „kívülről", mint a miatyánkot. Ezt is előadom új műsoromban, Debrecenben is. Titkos mélységeket és beláthatatlan magasságokat felvillantó „vers-esszenciáit" is közel érzem magamhoz: „A tudatfölötti világá"-t például. Az Oláh Gábor-i nyelvművészet megdöbbentő erővel tömöríti, sűríti, kevés szóval naggyá: a lényeget. Nem is tudom: mit szeressek jobban magában? A gyönyörű, ezer meg ezer színeket-e? Vagy a káprázatos áradással hömpölygő forrón szuggesztív szenvedélyét? Vagy a mindent megszépítő, s még a kerékvágást is zenévé varázsoló fantázia gazdagságát? Vagy nagy, nemes szívének izzó melegét, örökgyermeki lényének szép ámulásait, vagy lángostorral büntető bátor igazságait? Vagy a hatalmas, nagy világnyi-Egészet, amely vakító bőséggel és mázsányi súlyokkal árad reám, hogy össze kell roskadnom a gyönyörűségtől és édes alázattal lehunyom a szememet. „Itt bontja lobogóját hűs tetőkön a lelkesedés, a szent akarat, hogy szivárványként az égre vetődjön, s ezrek álljanak lángszárnya alatt." Szubjektív lírájának könnyesen ragyogó gyöngyszeme az „Őszi remegés". (Rossz megjelölés - hiszen minden verse szubjektív!) A „Tragikus szépség" Vajda János-i pesszimizmusa is mélyen megfogott - „A nagy kapu előtt"-nek tragikus rezignációja is közel jutott hozzám. „Es minden vorcikád zeng, énekeli" A maga kezében, ajkán és szívében még a sár is muzsikává válik. „Minek nevezzelek?" Felfokozott Elet! Ez vagy Te, drága Testvérem? Oláh Gábor! Zenévé vált Elet. Szépségáradás. Igazság és Jóság apostola.