Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Ha azt írtam a múltkor az önvallomásáról, hogy elragadott és megrendített, akkor most azt írhatom a verseiről, hogy felgyújtottak. (És lobogásom hirdesse a Mahatma-Oláh Gábor igazságait.) Ha látná: hogy néz ki a kötete! Titkos hieroglifákkal agjonjegyezve, zenei interpunkciókkal és instrukciókkal, amelyeket csak én értek. Én minden kedves könyvemmel így csinálok, főképpen verseskönyveimmel, a férjem szangvinikus dühe ellenére is, aki makulátlan érintetlenségében szereti forgatni a könyvet és zavarja a sok hieroglifa. Az intuíció és megszállottság titkos sugallatait misztikus jelekkel rögzítem le gyorsan. (Ez: a beszédhang zenéje, a vers mellé költött beszédzene, helyesebben és pontosabban: a vers hangos felépítésének alkotó munkája, amely éppen úgy a momentán inspiráció erejéből fakad, mint maga az elsődleges alkotás anyaga. Sőt, tudok én verset mondani szöveg nélkül is, artikulálatlan hangokkal, amelyek azért mégis kifejezik, amit akarok. De ezt csak az önmagam és Istenem kedvtelésére cselekszem néha jókedvemben, s ez műhelytitkaimnak egyik jelensége.) Olyan ez a verse (Öljük meg a háborút!), mint egy isteni átok. Mint egy monumentális szobor vagy a Beethoven Eroica-szimfóniája. Ehhez hasonló eksztázist váltott ki belőlem a „Nemzetek szimfóniája". - Itt a tudat fölött zeng tiszta szárnya az önzetlen, röpítő szerelemnek. Vad zuhatagokat hallok robogni benne, amelyek végül eggyé simulnak gigantikus béketengerré, amely olyan kék és olyan derűsen nyugalmas, mint ma, itt, az én tengerem. (Jaj de csodálatos színárnyalatokat variál itt naponta előttem a tenger!) Oh, ha most itt lenne Maga, Barátom, Testvérem, Istenem, Emberem! - és - és nem merem kimondani, félek a szótól, amely torkomig dobogtatja szívemet: - igazi Életem! Behunyom a szememet, kimondtam. Drága Barátom! Ez nem hisztéria, ez nem szerelem, csak hasonlít hozzá, ez több mindennél: ez maga a Szépség! Én, amit most, e pillanatban átéltem, láz és hideg egyszerre borzong bennem, azt minden nagy művészi és életélményem hatása alatt sokszor átéltem. Zenénél és versnél különösen. Ha valami grandiózus zenét hallgatok: utána egész éjjel nem alszom. Egyszer például, bizonyára maga is „fogta" akkor Bayreuthot, 1931 őszén, a Tristan és Izolde után negyedóráig tartó sírógörcsöket kaptam. Ez az igazi művészek megszólaltatásában hallgatott zene valósággal álomjáróvá tett és tesz. S mikor felébredek: szeretnék nyakába ugrani az egész világnak. És tapsoló örömmel örülök az Áprilisi fény, fény, fénynek. Ilyenkor tudja, mi történik bennem? Versre válik sok átélt élményem, tehát nem megfordítva. Nem a versélmény válik valóvá, hanem az életem válik verssé. Fickándozó, nyerítő, hempergő csikó ez a vers; zöld lombot lengető, evőét kiáltó diák a hegytetőn! Utolsó sorának mámora emlékeztet engem erre a Petőfi-sorra: „Istenem, be boldog vagyok, majdhogy sírva nem fakadok." (Hegyen) Azt hiszem, ez a címe. Aztán nagyon szeretem A zene aranykorát is - „zeng bíbor hanggá vert szívünk harangja" -, bimm, bamm, bimm, bamm. De nem egészen mély itt a harangszó, középmezzo vagy baritonális. Repít, repít, fel, az egeken is túl, valami kimondhatatlan szépségbe, szédítő magasba. „Kibontakozik lelkünk égi szárnya", s emel,