Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

A testedet imádom, mely hordozója annyi szent varázsnak. Te vagy, akit megálmodtam ősi álmom szent lázában ezer nyaram virágzásán lelkem királyának. A lábaidhoz hullok, Te Isten könnyének harmatjában fürdött! Forrószívű, lángsóhajú, napmelegű, bűvös szavú szép Szeretőm, akit a Sors most élőmbe küldött. Oh légy ezerszer áldott! Te napfényem és égig sodró viharom! Te légy, kiért az életem aranyfénnyel meggazdagul, meddő ölem csirát bontva virágot nyit: s megszületik magzatom! * A Grál bíbor kelyhe c. versemből. Na. Ez csak elég világos. A levelében, amint majd kitűnik, érinti: miért nem született eddig gyermeke: pszichikai okai vannak; ígéri: majd ezt is elmondja, ha találkozunk. És pont engemet sejt annak, aki meg fogom termékenyíteni. Milyen bolondos egy nőstény lehet ez a Tessitori Nóra. Noha a rajongásában betegessége mellett is van valami fényesség. Idegbeteg volt; pár éve itt gyógyították a debreceni klinikán; akkor hívott szegény, látogassam meg; de beteg emberrel nem szívesen tárgyalok. Nem mentem el. Most nem tudom, hogyan jutottam eszébe, pont a Fekete-tenger partján. Egész lelki arcképet rajzol rólam hatalmas terjedelmű levelében. „Beszélgetni" akar velem, mondja. Minthogy valamikor tanulmányt akar írni rólam ennek a levelének az alapján, kér: őrizzem meg a levelet. Megőrzöm. Ide írom. „1934. IX. 23. „A lelkedet imádom, ezt az északi fényt.