Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

A szellemed imádom: szent Grálját templomodnak. Kitölteni bűnöd: a szívemet emeljed. Te vagy a híd, mely Istent köti össze velem. Itt vagyok 1934. szeptember 23-án vasárnap délelőtt tíz órakor a Fekete-tenger fölött háromszáz méternyi magasságban, vakító fehér sziklacsúcson „egyedül a tengerrel" - és az édesen zenélő ritmusokkal -, és tiszta kristályos hangomat, amelyet a költő szavai gyújtottak fel izzó szárnyalásúvá: valami titkos visszhang visszacsengi a szemközti sziklákból: „a lelkedet imádom!" (ekhó: a lelkedet imádom!) „a szellemed imádom!" (a szellemed imádom!) Négyszer egymásután megismételtem a játékos kedvű visszhang kedvéért ezeket a sorokat, aztán elülről kezdtem az egész verset, minden sort kettészakítva, hogy időt adjak a visszhangnak a válaszra -, és úgy mondtam végig ezt a beethoveni áradású himnuszt, amelynek vulkanikus tüze már bennem is lobogó lánggal ég! Ezt (= A Grál bíbor kelyhe) és a „Csak ezt akarom" című verset szeretem a Pokolkötetének lírai versei közül a legjobban. Boldog örömmel egészítem ki Oláh-repertoáromat ezzel a két csodálatos verssel, amelyek a szerelmi lírának tüneményesen szép jelenségei. A „Csak ezt akarom" című, ez a bűbájos, zsongító, szordínós és mégis tikkasztóan perzselő forróságú muzsika úgy hull reám, mint az a most rám záporzó, égő és égető napsugár édes csókjai, amelyeknek odaadom egész arcomat, lehunyt szemekkel, s a vízióm és hallucinációm olyan tökéletes, hogy már azzá a szerelmessé váltam, aki ezt a tündéri dalt megírta és már csak a körülöttem hajladozó sykomorgyökérszálak hallják, amint édes mámorral súgom: „halk remegőn - szép szeretőm" „csak magam akarom veled egyszer kicserélni... csak azért öl a vágy, öl, szüntelen érted, érted, mert te vagy elszakadt régi felem, szép kísértet, öl a vágy érted - szép kisértet..." (Behunyom szememet... tündérek hegedűje szól, sajka ring a tengeren, szellők simogatják arcom és vad illatok kábítanak el.) Balic, péntek este 9 óra. 1934. IX./24. (Ugy-e, az természetes, hogy leveleim kizárólag magához szólnak és nem arra valók, hogy mások is elolvassák?) Drága Barátom, mert azzá tette a „Pokol" kötetének minden mondanivalója! Nagy sétámból, amelyet az Oláh Gábor-i fantázia méreteivel azonos monumentalitású sziklák tetején tettem ma délután, csak most érkeztem haza. Szobám asztalán várt a maga kedvesen kalligrafikus címzésű borítékja. Nagyon megörültem, mert már szomorúan azt hittem, hogy valami olyant írtam vagy kértem levelemben, amit túl bizal-