Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

indulatomról; fegyelmit akar indítani ellenem. Erre én is megnyomom a gombot: írok Pestre Madai Gyula barátomnak: vigyázzon a VKM.

160 V. ügyosztályánál, mert valami készül ellenem. Később az iskolánk egyik szolgája, a katolikus (és volt román!) bizalmasan megsúgta, hogy a kat. Otthonban népgyűléseket tartanak éjente ellenem. Kompasz Árpád vezeti a kampányt; főkortese két tanártársam: a buta sváb Jesch Mátyás (akinek térdéig csüng óriási töke) és Mészáros Sándor (aki csizmadia legényből lett történet-földrajz tanár, self made man, à la Amerika). A spontán-kémnek adtam öt pengőt, mert felteszem, hogy rólam éppűgy vitte a híreket a kat. atyafiakhoz, mint azokról hozta hozzám. Ady Lajosnak, a főigazgatómnak jelentem a dolgot. Kompasz úrék nem hivatalosan, (így ti. nem menne), hanem felülről akarják alattam kivágni a fát, Vajdinger min. tanácsosra, a személyi ügyek fődöntőjére akarnak hatni kat. püspökökkel, fel az esztergomi érsekig: át akarnak helyeztetni büntetésből olyan iskolába, ahol színkatolikus a tanári kar, hadd egyen a fene. Szegény pasasok! Hát nem szánni való gubók ezek? így áll az ügy 1933 márciusában. Én várok. És hallgatok. A hajtóvadászok nem is sejtik, hogy mindent tudok.

161 zás miatt eljárást indított Oláh Gábor ellen". A Nemzeti Újság február 12-i száma már cenzúráért és ügyészségért kiáltott. Példás megtorlást követelt, hisz a vers szerzője állami főreáliskolai tanár. A Debreczeni Független Újság Rendszeres tehetségirtás című cikkével vette védelmébe a költőt, az Oláht ért támadásban a szellemi szabadság elleni harc egyik példáját látva: „nálunk rendszeres tehetségirtás folyik; hazafias és vallásos testületeink, orgánumaink valósággal vadásznak íróinkra, hol erkölcssértés, hol nemzetgyalázás ürügyén." (1933. február 12. - vö. Tóth 1980, 303-304.) 160 Vallás- és közoktatásügyi minisztérium. 161 Oláh jegyzeteket készített az ügy kapcsán, amelyből azért is érdemes idézni, mert újabb fényt vet arra, hogyan gondolkodott Oláh az irodalom és a művészet szerepéről, valamint arra is, milyen mélyen átjárta a felekezeti ellentét Oláh és környezete gondolkodását: „Mit tesz ez [a vers] magyarul prózában. Azt, hogy minden túlbuzgó katholikus antireformátus és antiszemita. (...) Te pedig szegény, jó modellem, Zalai János barátom, ne félj! - A halhatatlanságot, földi értelemben, nem a római pápa, nem a katholikus egyház, nem az állami reáliskola, még talán nem is viruló családod, gyermekeid leszármazó nagy sora adja meg neked, hanem: ez az elátkozott kis háromstrófás vers, amelynek milyen szomorú és milyen tragikomikus - nem katholikus, hanem protestáns ember az írója. (...) nem szégyellem, hogy megírtam (...) Z. bűnei: 1. Baltazárt gazembernek kiabálták a fehérterror idejében, mert ref. püspök létére ártatlan zsidókat mentett meg. 2. Mikor Horthy 10 éves kormányzói jubileumának ünneplését elrendelte a kultuszminiszter - úgy tett, mintha nem is hallotta volna. Átlépett az ünnepnapon. (...) Ki az a Horthy? Mi az a Horthy? - Kérdezte egyszer a tanári szobában valamelyik tanártól (Dalárdát neveztek el Horthyról). (...) Kath. Triumvirátus: dr. Kompasz Árpád, Jesch Matyi (...) Mészáros Sándor (...) Iránytűjük nem Róma, hanem Moszkva felé mutat." - Zalai elégtételt kérő levelére válaszolva a művészi és a gyakorlati élet, az esztétikai és a pragmatikus látás elkülönítésének szükségességét hangoztatta, s azt állította, a művészi alkotás nem vonatkoztatható közvetlenül a mindennapi életre: „Őszintén megmondom, hogy Igazgató Úrnak az igazgatói működését soha bírálat tárgyává nem tettem, annál kevésbé tehettem ezt, mert