Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

A református atyafiak ezóta a hűhó óta jobban megemelik előttem a kalapjukat. A diákjaim még jobban szeretnek. Katolikus ismerőseim pedig furcsa keszeg-oldalazással csillognak rám, ha az utcán találkozunk. El vagyok rá készülve, hogy minden könyvemet indexre teszi a pápa. Ha megtudja, hogy: vagyok.

162 Most, hogy a debreceni katolikusok máglyán akarnak elégetni (miért? maguk sem tudják): egy hozzám írott verset kaptam, innen Debrecenből. 1908-1909 táján is írtak hozzám, akkor is sokan és sokszor támadtak, még a magyar földből is ki akartak átkozni. A Pokol kötetem újra megzűgatta nevemet csonka hazámban, s a korlátolt majmok, bevándorolt barbár tótok és egyebek most is fölhorkantak reá és félreverték Szent Anna utcán a behízelgő, édeskés hangú katolikus harangokat. (Mennyivel férfiasabban szól a mi öreg Rákóczink!) A vers így szól: OLÁH GÁBORHOZ 1. A nagy Mindenséget átölelő lelked egyszerű bámulója emeli szavát, királyi erő: hozzád! O, soha valóra nem vált álmok büszkén bús harcosa! Minden szavad, minden betűd egy örökös Jaj és ezer Soha! 2. Homlokodon egy csillagot hordasz, mert választottja vagy a sorsnak. De jaj, - a vakság népe meg nem ismert, és nincsen hátra sok holnap, hogy belezengjed e süket és gyatra lelkekbe: Ébredj, élettől megvert nemzet. Láss! Ébredj tudatra! 3. Lelked: egy vérvirágokkal ékes óriás ókori színpad, velem szemben mindig megértő és méltányló volt. (...) Verset írni valamiről: más, mint ítéletet mondani valakiről. (...) Minthogy tiszteletem és szeretetem Zalai János iránt most sem kevesebb, mint eddig volt: kérem, ne értékelje túl - balfelé - azt a vádat, amelyet az író s nem a tanár ellen kezdenek emelni a Katholikus Figyelő vezetői vagy szerkesztői. Egy bizonyos: Igazgató Urat sem emberi, sem hivatalfőnöki mivoltában sérteni vagy gúnyolni nem akartam." (1933. febr. - DIM) 162 Az ügy sajtóvisszhangjához lásd Tóth 1980, 303-304.