Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Anna utcai plébánia vezeti a hajtóvadászatot ellenem, mert az ott szerkesztett Katolikus Figyelő februári száma kezdi erősségemet bombázni harminc és feles gránátokkal. A támadó cikket mai napig sem olvastam, de sokan előzékenyen referálnak a tartalmáról és tenorjáról. írója valami Szegi Péter

157 nevű névtelen; később elárulják, hogy a Reáliskola Kat. vallástanára: Kompasz Árpád úr rejtőzködik alatta. Nem tudom, az ügyészség mit mondott nekik, csak újabb bombát vágnak be az ablakomon. A PofcoZ-kötetemből kihalásznak egy kis verset: „A szélütött ember"-t, amelyben igazgatómnak, Zalai (Zlatochlavek) Jánosnak énekelem meg szerencsétlenségét, vagy mondjuk: tragédiáját. Ez a tótnak született, pánszláv érzelmű atyafi tipikus rossz katolikus: utálja a zsidót és gyűlöli a reformátust; nem magyar, csak katolikus. Pár évvel ezelőtt pont a neve napján részleges gutaütés érte; s én ezt énekelem meg, inkább a szánalomnak, mint a gúnynak vagy a kárörömnek a hangján.

158 Ezt a versemet is lobogtatni kezdik a kat. torreádorok: vörös posztónak a közvélemény-bika szemébe. Szegény Zalait sajnálom, mert én nem neki írtam azt a verset, hanem a papjainak, akik uszították minden nem katolikus ellen. Most ezek a szemforgató hamis atyafiak égbekiáltó háborodással sikoltják: micsoda emberi érzésekből kivetkezett egy eretnek ez az O. G., hogy ezt a szegény jó Zalai Jánost így kifigurázza!

159 A szegény szélütöttet biztosítom változatlan jó157 Szeghy Péter. 158 „Katholikus. Kedves ember. Szava harsány, szíve lágy. / Áhítattal hull le térdre, ha a misecsengő csendül. / Álma: pápai aranykereszt. Ez az egyetlen, mire szíve vágy: / Élni békén, hinni tisztán, járni bátran, halni szentül. / Eretnek protestánsokat kéjjel tudna húzni nyársra: / Mért vetettek konkolyt Isten tiszta-búzagarmadába? / Mért nem hisznek Máriába? Szentek égi, tiszta társa / Mért nem kell? És mért nem ízlik nekik a szentséges Pápa? / / Egyszer, éppen nevenapján, ráütött a Vörös Ember! / Szélütésben kis vér ömlött vidám kéjjel telt agyára. / És azóta halkan lép csak, harsány szóra kelni nem mer, / Imádságba burkolódzik, lelke bátor, teste gyáva. / Az eretnek protestánsok nem böjtölnek, egyre falnak: / Vörös nyakát mégsem üti meg a guta egyiknek sem. / Neki - péntek minden nap már; szédelegve hull a falnak. / Csak a hite áll szilárdan: csak a Pápa, meg az Isten! // S az a piciny aranykereszt, amit egyre vár még: / Ott feketül már a vállán: egyre nő és egyre nő. / Halkan hajlik ő alatta, lejjebb, mint az esti árnyék: / Régi csillagos szemére fátyolt sző a vén idő. / Templomát még egyre járja, bár az élet stációkra / Szelt Kálvária már szegénynek. Lelke lassan elborul. / De még mindig gyűlölettel néz a tisztátlan zsidókra / S kálvinistát hogyha lát - keze ökölbe szorul." 159 A Katholikus Figyelő cikkírója vallásuk megsértését olvasta ki a versből, mely „már közönséges gyalázkodás", s „ha nem is tendenciája, de egyes kitételei miatt nyugodtan nevezhető a katholicizmus megtámadásának. (...) nem érdekes, hanem szomorű, hogy mindezt egy középiskolai tanár cselekszi, aki a 68%-ában pápista állam kasszájából kapja fizetését s még szomorúbb, hogy teszi mindezt büntetlenül: anélkül, hogy akár felettes hatósága, akár más fórum felelősségre vonhatná. (...) Mennyi durvaság 24 sorban! Micsoda kivetülése ez egy gyűlölködő léleknek! S ez az ember katedrán ül, s erre az emberre ifjak vannak bízva! Hát nincs itt senki, aki üstökön kapjon egy ilyen nekiszilajodott, szélütött tehetséget!? (...) nincs törvény, amely lesöpörné az ilyen kisiklott poétát a katedráról..." (Szeghy Péter: Egy szélütött tehetség gyalázkodásai. Katholikus Figyelő, 1933. február) - A Debreczen című napilap február 4-i számában arról adott hírt, hogy „a királyi ügyészség vallásgyalá-