Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

mintaképek között: most Vörösmarty színpompás retorikája cseng verseiben, majd Petőfi népdalokon nevelődött egyszerűsége vagy nyers és szókimondó büszkesége ihleti meg, máskor Arany gazdag veretű nyelve és tudatos finomságú formaművészete lebeg előtte, néha Shakespeare képzeletének vakmerő száguldozásával próbál iramot tartani és sokszor megérzik rajta Ady Endrének a hatása is. Kritikusai közül a legszigorúbbak ezt a fővádat emelik ellene, hogy igazi költői eredeti énje nincs, vagy legalább nem jelenik meg tisztán, hogy nem tudott igazi külön utat taposni magának, hanem hol ennek, hol amannak a területén lépked tilosba; hogy mivel konzervatív is és modern is, hát ennélfogva egyik sem igazán, egyik tábor sem akarja a magáénak vallani. Holott még ha minden részlete igaz volna is ennek a vádnak, még akkor is meg lehetne fogalmazni az ítéletet úgy, hogy elismerő és kedvező volna O. G.-ra nézve, mert ha a lángelmék eredetiségének a magaslatát megtagadta is tőle a sors, viszont költői szemléletének széles horizontja nem csupán mintaképekhez való ragaszkodásról tanúskodik, hanem arról is, hogy a szépnek minden korú, minden fajú nyilvánulását szomjasan élvezni tudva, gazdag skálájúvá fejlesztette lelkét, sokféle regisztert tud megszólaltatni költői hangszerén, s egyszerre tud fogékony lenni a klasszikus hagyományok és a modern művészi kánonok iránt. Azok közé a nem nagyszámú lírikusaink közé tartozik, akik nemcsak naturalisták, hanem folytonosan tanulnak is, elméleti úton és a remekművek példájából egyaránt, s anélkül, hogy tudós költőkké hidegülnének, nagy olvasottságuk, esztétikai műveltségük szempontbeli gazdagságot, alkotásbeli művészi tudatosságot ad nekik." Erre itt külön nem felelek. De részletes felelet rá a magam igazolására írt (1930ban írt) füzetem: Kiáltó szó a pusztában. Ezt a kiáltásomat még a Zsigmond kritikai összefoglalása előtt írtam, tehát régi, tudatos állásfoglalásom írásba öntése. Olvassátok józanon. Azután: „A líra és epika, valamint a verses és prózai stílus között O. G.-nál olyan átmeneti fázisok vannak, amelyek valami kétlakiságot, kölcsönös határsértést, a műfajok közötti nem szerencsés kompromisszumot mutatnak." Túl díszes neki a prózám is. - Holott, nincs két regényem, melynek egyforma volna stílusa. Deák Györgytől - a Két testvérig, mennyi árnyalat! A Gondolatok felhőfutását nem szabad versnek veszi, hanem „ütemes prózá"nak; uram: az ütemes próza már vers! Ezt a diákjaim is tudják. És ön nem? Valaki - említi Zsigmond - „magyar D'Arrnunzió-nak" mondott. De Zs. szerint D-ban ember és író megfelel egymásnak, ellenben az én írói egyéniségem ellenlábasa emberi voltomnak, s így nem vagyok őszinte. - Igazán? Hát Vörösmarty? Hát Jókai? „Az anachoréta

119 életmód, amelyet O. G. folytat, megbosszulja magát, s csak azért is a legrikítóbb másik végletbe kergeti bele szeszélyesen a természetes ösztö119 Remete.