Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

neivel dacolni merészelő poétát. Amilyen kolostori igénytelenség és absztinencia jeliemi az O. G. reális, külső életét, annyira kicsapongó tud lenni a fantáziája; az elfojtott szenvedélyek és legyőzött ösztönök ott szabadulnak fel, s vad mohósággal vetik rá magukat olyan témára, amelyek az erotika tüzétől vannak átfűtve, sőt több ízben ezen a határon is túlmennek, s már beteges elfajulássá csigázódnak." Itt elemezi a Két testvért. Zsigmond nem ismer a világirodalomban az enyémen kívül olyan múvet, amely két testvérnek tudatos vérfertőző szerelméről szólana; én a Két testvér megjelenése után olvastam éppen D'Annunziónak „Talán igen, talán nem" c. regényében két testvérnek ilyen szerelmét. Persze, nála ez csak bujdosó epizód. Regényalakjaimban - mondja - nincs erkölcsi nagyság, s így nincs tragikum. Ez téves kapcsolás. III. Richárd! - De nálam: Deák Györgynek, Bakó Mihálynak, Ács Zsuzsikának, sőt Bakó Lászlónak is mély erkölcsi alapja van. De lesodródnak róla, s innen ered tragédiájuk. A tragikum színe és hangulata más egyik században, más a másikban. A mi hőseink nagysága nem a Shakespeare hőseinek a nagysága. Más. Ellenben a Táltosfiút magasztalja. Móricz Zsigmond után szabadon. Egyik, kéziratban levő regényemet, per jux,

120 elküldöztem az Új Időknek, azzal a kívánsággal, hogy Herczeg Ferenc mondjon róla ítéletet. Ez 1930 decemberében történt. Herczeg szellemesen tud beszélni, de most szellemtelenül hallgatott, míg meg nem sürgettem vagy háromszor. Végre 1931. május 20-án ezt a levelet írta hozzám: „Tisztelt és kedves Irótársam! Nagy zavarban vagyok, valósággal pirulok, midőn meg kell köszönnöm a Petőfi-könyvét és válaszolnom kell egy ki nem mondott, fájdalmas kérdésére. Nagyon bánt, hogy mi ketten olyan furcsán állunk szemben egymással; Ön fölteszi rólam, hogy »nem kerítettem még sorát« az Ön kéziratának (alkalmasint »bokros teendőim miatt« nem)... én pedig igen kényelmetlenül érzem magamat a nekem osztott nyegle szerepben. Drága Barátom, én régen elolvastam már a regényét, az költő munkája, mint minden, amit Ön ír. Aki előttem elolvasta az Új Időknél, ugyanazt vallja, de hozzáteszi: nem a mi családi lapunkba való. Az én viszonyom a laphoz külön téma, amelyről egyszer még beszélni fogunk, egészben véve azonban nekem is az a nézetem: nem az Új Időkbe való. Nem tudom, vannak-e nehézségei annak, hogy a regény másutt megjelenjen? Igazán boldog volnék, ha Ön igénybe venné kollegiális szolgálataimat ebben a dologban. Önzésből tenném, hogy megszabaduljak egy kínos érzéstől. Úgy tudom, Ön elég gyakran fordul meg Pesten. Nem volna lehetséges, hogy egyszer találkozzunk? Akár nálam, akár máshol. Ez különben is régi kívánságom. Kérem, ne legyen gőgös, hanem írjon erről egy 120 Mókaként.