Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

ezer arcom van, nem puszta szólam, nem komédiás Önhittség; én tükre vagyok minden jobb és igazabb és nemesebb ember szellemi képének; ha engemet nem lát meg a korom: magának huny szemet és elszalasztja azt a ritka lehetőséget, hogy néhány szempillavillanásig alteregójával állhat szemben. A költő: a társadalom visszhangja, igazabban mondva: a társadalom az a rengeteg erdő, mely visszhangozza a bele kiáltott dallamokat vagy igazságokat, ti. a költőt, a gondolkozót. Ha az erdő és a visszhang nem talál egymásra: annak egyik sem az oka; hanem oka: az idők akusztikátlansága. Nem félek és nem panaszkodom, hogy nem értenek meg. Egészen bizonyos, hogy meg fognak érteni. 8. Az életet csodának tartom, s hogy fölfogom: az a legnagyobb örömöt adó csoda. Mert mi az én életem az élet egyetemességében? Az, ami a tengerből kiporzott vízcseppé: kisebb, mint kibocsátó eleme, de mindenben ugyanaz. Nem mondok újat, de igazat mondok: a vízcseppben benne a tenger. Most már mi a vízcsepp diadala? Az, ha tudja, hogy ő a végtelen tenger része. Mi az ember diadala? Az, ha tudja, hogy ő az istenség része, vagy mondjuk így: a világegyetemé. És mi a magasabb rendű ember, a művész vagy gondolkozó diadala? Az, ha ő tudja azt, hogy az ember tudja magát, még pedig a végtelen élet részesének, vagyis az istenség darabjának. Tehát a művész diadala: önmagunknak ez a világon keresztül való tudása. Ez a magasrendű öntudat. - Én például magamat is harmadik személyben látom. Ketté tudok szakadni, figyelni tudom rejtett énemmel nem rejtekező énemet, kívülről is látom magamat, belülről is látom magamat. Egyik az empíria, másik az intuitio. Én látom Oláh Gábort, a kis szomorú és zárt ajkú parasztgyereket, akit félelem és nyomorúság nevel és tördel. Látom, hogy lobban föl lelkében egy szikra, amely később lángolva ég és emészti, elemészti az egész embert, de tüzében nemes fémek olvadnak ki és világánál sötét szakadékok mélyébe láthatni. Látom virágösztönét, mely a legelhagyottabb mélységből a kék magasságba tör. Milyen óriás utat kellett megtennie, míg az istállóból az európai költészet atmoszférájába jutott. Sajnálom és szeretem, féltem és bámulom szegényt. Örömöm és gyászom az ő kibontakozó sorsa: nagyszerű és örökké visszatérő példázata a Lélek életfolyamának. Gyönyörű színjáték, melyben az Én a hős is, a költő is, a néző is. Látom lassú elhajlását attól a konok megkötöttségtől, melyet sorsa és környezete diktál. Remek látvány: mint a kitérő bolygó, az ember nem engedelmeskedik az alacsonyabb parancsnak: ösztöne kitér, útja talán elgörbül, de azután kiegyenesedik és nyílként célra tör. Izgat és gyönyörködtet ennek a szellemi lénynek ellentétekben pompázó érthetetlensége és magasabb rendű egysége. Az élet: éppoly műalkotás, mint egy költemény, mint egy dráma; az anyagot a természet adja hozzá, de mi magunk formáljuk belső szerkezetét és öntjük a szépség, a jóság vagy az igazság milliom változatú formájába. Nem kell talán mondanom, hogy az én életem olyan alkotás, olyan mű, amelynek szépség a formája.