Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

vagyis egyéniségüket. Pedig ez a félelem a családokban is ott lázíthat, sőt lázít is: a versengő testvérek között; ott lázít a társadalomban a versengő családok között; és lázít az emberiségben a versengő nemzetek között. Lehetetlen volna ez a legfelsőbb egyezség? Nem lehetetlen. Hiszen először az egyes hangszereket találták fel, s először az egyes hangszereken - szólóban - bocsátotta át lelkét, érzéseit a hangok művésze. Azután jött egy nagy rendező, egy nagy szervező, aki megalakította a zenekart, s az egyes hangszerek szerepét a magasabbrendű zeneműveknek rendelte alá. Baj lett ebből? Dehogy lett. Csakis így állhatott elő a leggyönyörűbb harmónia. Elvesztek az egyes hangszerek az összesség zengésében? Dehogy vesztek. Remekül támogatták, segítették egymást; megteremtették az egyszínű, fakó szólamon túl és felül: az ezerszínű és sokszerű harmóniát. A magasabb rendű összhangzatot. - Ez lesz az emberiség sorsa is. Ma még nagyon is külön szóló hangszerek a nemzetek; de már él, már tapogatózik, már kutat-keres az a sejtelem: hogy ezt az ezerféle sokaságot nagyszerű egységgé kell tenni. Ha Arisztotelészre gondolunk: ebben a rendbe igazodó rendetlenségben az örök szépség kibontakozó képe ragyog ránk. Nekem az a boldogságom, hogy hiszek ebben az elkövetkező egységben. 6. Minthogy a költészetet, a zeneművészetet, a szobrászatot, a festészetet, az építőművészetet, a színészetet és a táncot mindennél jobban szeretem: művészetkedvelő, vagy mondjuk így: esztéta a nevem. Minthogy életem egyetlen tartalmául az érzelmek és gondolatok szavakban való kifejezését választottam: művésznek születtem. A művészet azért több, mint a gyakorlati élet legmagasabb polcai, mert az ember legfinomabb, ti. legszellemibb részét fejezi ki. És mintegy tovább folytatja a teremtést: világot és világképet ad. A művész büszke lehet, mert csakugyan az istenek hangszerén játszik. - Az élet legnagyobb csodája eddig az, hogy két ember, bizonyos hangokból alakuló, zeneileg hullámzó kiáltásokkal, szó-jelekkel meg tudja értetni egymással: mit akar, mit érez, mit gondol, mit lát másban és másokban. Aki ezt a legnagyobb emberi csodát legművészibb, ti. legtökéletesebb formában ezerszer és ezerszer hajtja végre: az a költő, az a művészek művésze. Anyaga a legszellemibb: az emberi nyelv. 7. Ha a művész, a költő, a legmagasabb rendű ember, az emberek igazi szellemi királya: ugyebár, akkor trón illetné még életében és önkényt fakadó, nem törvények szuggerálta hódolat? Hol a költők trónja? Nem a királyi paloták tróntermében, hanem - nagyon triviális kifejezést használok: - az emberek szívében. Az emberek szíve azonban olyan, mint a fényképezőgép fekete kamrája: ha süt a nap, fölveszi magába a szellemi ember negatív arcképét; az ott benn él és ott benn vész, ha nincs segítő technika: amely pozitívvá teszi a negatívot és megezerszerezi, ha kell. Ez a kihívás, ez az ezerszeres reprodukció a társadalom technikai munkája, amelyben főszerepet az oktatás, az iskola visz. Az iskola hívja elő az ösztönös ember lelke fényképezőgépjén a szellemiség napfény képeit. - Az, hogy nekem