Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

Heten vagyunk c. regényemet elküldtem Az Esf-nek. Mikes Lajos koma, akinek jeleztem a kézirat útra bocsátását, már látatlanban is kezdett fázni tőle, s olyasformát rejtett a sorok közé, hogy: elküldheted, úgysem közöljük. Egy hónapig kotlott rajta, s aztán visszaküldte. Meg is próbálta okolni ezt az előre bejelentett-forma el nem fogadást. Azt írja: „Én magam teljesen tisztában vagyok azzal, amit megírtál regényedben, és őszintén megvallom, hogy itt-ott (mondjuk: elég sok helyütt) nagy gyönyörűségem is telt a munkádban. Megírom azonban azt is őszintén, hogy a munkád - véleményem szerint - nem regény (föntebb még annak mondta! O. G.), hanem prózában írt szatirikus költői epopeia, amely engem leküzdhetetlenül emlékeztetett A helység kalapácsára. (Puff neki! O. G.) Mintha magad is erre gondoltál volna közben. (Fekete fenét! A családunk, a hét testvér Oláh tragikomédiáját írtam meg. O. G.) Érdekes (?) megfigyelésem az is, hogy sok durvaság (= nyerseséget kell alatta érteni. O. G.), amit a verses forma elbír (Petőfinél), nálad a prózában képtelenség." Eddig az ellenkezőt gondoltam. Hallottál ilyen marhaságot, óh, hazám? „Szóval: bárhogy szerettük volna regényedet közölni, nem vállalhatjuk a közlését, főleg azért, mert igen sok része nem bírja el a napilap nyomdafestékét, (Ah, ah!) azonkívül pedig azért sem, mert a munka nem alkalmas folytatásos közlésre. A nagy harci jeleneteket egyfolytában kell elolvasni, hogy megértse őket az ember... Oly groteszk túlzásokkal van tele, hogy sipít (?) a versforma után." (Hallod ezt a marhaságot, hazám?) „Versben viszont - bár más a témája - groteszkségénél fogva A helység kalapácsának kópiája lenne." (Ez meg van átkozva ezzel a H. K.-val!) „Még az állandó epikus jelzőket is megtartottad vagy átvetted. (Kitől?-) Idealista költő vagy, barátom, és realista regényt akartál írni. Ez magyarázza a túlzásaidat, amelyek relatíve képtelenségek. Karhatalmat senki sem alkalmazhat bírói vagy rendőri végzés és közreműködés nélkül, például stb. stb." - Na, végre egy helytálló kifogás: az utolsó. Ezt csakugyan nem tudtam, azért fogtam fel rosszul; de ki nem javítanám, mert a regényben így az igazi, így jellemzi Neumann urat. Ad vocem: Neumann úr. Zsidó, aki a ker. magyarokat kilakoltatja. Nem ez fáj Az Esí-nek? Ahá, ahá, kezdünk közeledni az alagút kijáratához. Szervusz, Mikes! a te szemeid nem látták meg az Urat. Szeptember 28-án megnyitottam a Csokonai Színházat, a debreceni színészet 130 évéről szóló beszédemmel. Nem tudtam elmondani mindazt, ami a szívemen feküdt. Azért ide írom a záró szavakat: Nekünk magyaroknak kétféle templomunk van. Egyik az Egyházé, a Szeretet temploma, amelyet a Végtelenség hatalmától függésünk remegő érzése emelt. Másik a Művészeté, az Öröm temploma, melyet a játékösztönünk épített lelkünk szavakban való megnyilatkozására. Nem bánom,