Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
III. kötet
Vannak szegény magyarok, és vannak gyalázatos magyarok. Vannak ideális nők és vannak alávaló leányok. Ide írom Pál Julcsa leányzó nevét, akinél gyalázatosabb magyart és alávalóbb nőt keveset láttam. Pál József parasztgazda puccos, páváskodó kancája a kicsike; azé a Pál Józsefé, aki 6 testvéremtől megvette a szülei házunk 6/7 részét, s aki tőlem nem bírta kicsikarni két hónapos furfanggal a rám eső 1/7 részt. Szóval most háztulajdonos társam. Gyűlöl halálosan, s ennek a halálos gyűlöletének Julis nevű leánya a fő lobogtatója. Szeretnék, ha hamarosan meghalnék. Tavaly tavaszon megmérgeztek a Bikában, nagyon csehül voltam; a kis szende Pál Julis azt remélte - mert nagyon óhajtotta - hogy kilépek az árnyékvilágból. Mondják, már előre megszerkesztette halotti cédulám szövegét: „A fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy... stb." - Mikor talpra állottam és kimentem az udvarra, keserű csalódás hangján dünnyögte úgy, hogy én is meghalljam: „Na, nem akar már meghalni!" - Azóta mindent elkövetnek a bosszantásomra, különösen mióta figyelmeztettem őket, hogy ne komiszkodjanak velem, mert szívbajos vagyok. - Szívbajos? - gondolják - annál jobb! Most már csak azért is! És törik a borsot orrom alá. Én egy szót nem szólok hozzájuk évek óta, írásban érintkezem velük, ha néha muszáj. Na, van is aztán pogány rombolás a hátam megett. A háztető azon részén, amely az én szobám felett áll, a tatarozáskor lyukat hagyatott Pál József a kőmívessel vagy bádogossal, hogy hadd csorogjon nyakamba a víz. Csorog is, de nem rám, hanem a szomszéd lakóra, a bábára. A fáskamarám, amelyet újabban csináltattam, rémítő szálka a szemében, már egyszer kiemelték az ajtót sarkából és kiloptak egy csomó fámat. Nem szóltam semmit. Az egyik fia, Sándor, letörette rosszul hajtott szekerével a külső ajtóm alsó keretdeszkáját; még csak annyit sem mondtak: bocsánat. Megreparáltatni? Megfizetni? Dehogy! Hadd egye a fene a tanárt. Mostanában a fáskamrám fedő kátrányos papírját 1/3 részén összevagdalták, kilyuggatták, hogy az eső hadd verje a fámat. Nem szóltam semmit. A minap szénásszekérrel jöttek az udvarra, úgy irányozták a lovakat, hogy a szekérrúd a szélső ablakom alatt felszakította a front egyik oszlopfalát. Jót nevettek és mentek tovább. Nem szóltam semmit. Úgy vettem észre: a padlásomon is furkáltak valami lyukat, változatosság kedvéért. És ez a paraszt kanca, ez a Pál Julis, oly gyalázatos egy nőstény, hogy mióta észrevette reggeli ganz nackt 329 mosakodásaimat, mindig itt sullárog, oldaloz az üveges ajtóm előtt, leselkedik, még tükörrel is be akar látni szobámba, hogy lássa azt, ami nem neki termett. - Utálatos, lepcses szájú nőszemély, lomha és alattomos, mint a görény. - Várom, míg jól föl nem gyűl aljasságuk szemétdombja, majd akkor közéjük vágok. Az apját már egyszer kidobtam a szobámból, mert arcátlankodott és káromkodott. Piszok magyar. Ilyenek is vannak: piszok magyarok. 330 329 Egészen meztelen. 330 Pál Juliska Oláh Gáborhoz írt leveléből a másik fél álláspontjára, „igazára" is fény derül: apám „éveken keresztül tűrte azon áldatlan és igazságtalan állapotot, hogy az ő nehéz verejtékes két keze munkájával szerzett pénzéből kellett kifizetni a Tanár úr helyett és fizetett ki már eddig is sok pénzt, amit igazság szerint a Tanár úrnak kellett volna fizetnie. Ezt a Tanár úrnak jobban kellett tudnia és éreznie, hiszen Ön a tanult ember, mi
