Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
III. kötet
férfi a szent, a sérthetetlen, a világ és a teremtés koronája; a másodrendű nő örüljön, hogy meghúzódhatik árnyékában. Az ember: ellentmondásokból van összetéve. (...) (...) Egy kicsit elhagyom mostanában magamat. Nem harcolok semmiért. Baj. Nagy baj. Ezelőtt vad elszánással vetettem rá magam egy-egy könyvem megjelentetésére. Most egy ugrásnál nem kísérlek meg többet. Ha az első nem sikerül, szégyenkezve visszahúzódom, mint az ügyetlen oroszlán. - Most már csak a megírás a fő. Ha megírtam témámat, oly boldogan kotkodácsolok, mint a jó tojó tyúk, ha szépet tojt. Ez az év: színházi év. Nekem legalább. Az előbb mondottakon kívül még két vígjátékot is írtam: A király fiát és A házasság komédiáját. A király fiát elküldtem a Vígszínháznak - nem merik előadni, mert a Habsburgokat figurázza ki, s felségsértés van benne. Nem baj. Nekem az a fő, hogy megírtam. Csak azért - mégis fáj, fáj, hogy nem tudom magam megmutatni, ugye, Ady Endre, hogy látva lássanak... Eh, mit! Sosem áldoztam föl semmit a népszerűségért, a sikerért. Ez is asszony. Asszonynak pedig nem tudok szépeket hazudni. Nagyon őszinte ember vagyok, az a baj. A Táltosfiú II. és III. részét nincs Isten, hogy ki tudjam adni! Oh, hogy fáj ez! Hogy tud ez fájni!... Az ember ajkába harap, lenyeli a könnyeit - és javítja a reálisták dolgozatát tovább. Magyarország! Becsülted te valaha a költőidet valamennyire? Annyira, mint egy miniszteredet? Dehogy! Dehogy! - Pedig hol van egy jó költőtől egy rossz miniszter! És milyen borzasztó, hogy beláthatatlan időn belül nem fogják ezt a nemes magyarok belátni! Úgy szeretném felnyitni a vakok szemét, hogy meglássanak! - De ha nem akarnak látni! (...) Bizony kérem, vagy három ízben megmérgezték Oláh Gábort ebben a gyönyörű, magyar Debrecenben. - Kik - és miért? Több emberre vagy embercsoportra van gyanúm. Vagy azok közül valaki, akiket regényeimben modellekül használtam; különösen nők. Pl. Korbulyné, akinek a fiai mellett nevelő voltam Pesten egyetemi hallgató koromban. Korbulynét szerette Miklós Ödön államtitkár; ezt én megsejtettem. 25 év múlva megírtam egyik regényemben. De lehet, hogy a debreceni két forradalomban szereplő fél és 3/4 kommunisták törtek vesztemre; emlékszem: egyszer a Kistemplom előtt találkoztam egy csapat zsidó ifjonccal, köztük volt Kardos Pál, a K. Albert fia is, akik hevesen ágálva vad szemeket vetettek reám
