Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
Visszavárlak-ot 36 . Bölcsészkisasszonyok is tündériesítették ezeket a nemesen szórakoztató estéket. Itt lép fel egy este Tasnádi Sándor. Nemigen ismerik; mert nem jár biliárdozni, párbajoknál sem segédkezik. Elkezdi szavalni A magyar tánc-ról 37 írt debreceni nyelvű versét. Az egész irodalmi szakosztály megdöbbent gyönyörűséggel issza a magyar nyelvnek ezt az üdén csergő forrását, ahogy Sándor a maga kásás hangján kiöblögeti, kemény, kopogós sarkú hangsúlyozással. A szokatlan nyelv, a lelkiség, a döngő hang, az ifjonti nagyot mérés és fehér-idealizmus, ami egy gomolyagban ott kavarog a Sándor hosszú, sovány alakja körül: egészen megszilajítja, megittasítja a petyhüdt lelkű, kávéházi levegőben sorvadozott pesti uracskákat! Zeng az éljen, cseng a taps; csak úgy rajzzák körül az emelvényről lebotorkászó gólyát; ölelik körül és faggatják: „Ki vagy te? Honnan jössz? Ej, hogy az Úristened ne legyen: micsoda nyelven beszélsz te! Szervusz! Éljen Debrecen!" Szegény Sándor, csak úgy úszik a dicsőség pezsgő hullámában, mint a hal a vízben! Alig győzi kézzel lelke rokonait kielégíteni. Egyszerre népszerű alakja lesz az irodalmi szakosztály esti üléseinek; azután a második emeletnek, azután az egész Egyetemnek. Soha, soha ilyen boldog nem volt életében kemény harcot harcoló Tasnádi Sándor! 38 De eljár szorgalmatosan az egyetemre is. Ismerni akarja: kik hát Magyarországon a tudomány pályavivői? Bizony, sokban csalatkozott! Hanem azért itatja örökké szomjas lelkét a tudás hol tiszta, hol zavaros patakjából. Ott görnyed az ideálok nevével kifaragott padokon, s villámgyorsasággal igázza térhez a röpke szót, ami tudós Beöthy, vagy tudós Hegedűs uram szájából érthetően vagy érthetetlenül kivetődik. - Tipikus alakokra lel a nagytekintetű professzorok közt. Nincs félszegebb állata az Istennek, mint a tudós ember! Szegény Kantnak a feneke kopott el 36 Endrődi Sándor költeménye. 37 Mj.: Bokréta 1902. 38 Gulyás Józsefhez 1901. április 21-én írt levelében így írja le a történteket: „Én két verset olvastam fel: A magyar tánc és A magyar néphez címűt. (...) Ez a két vers magyar vers, egyéb semmi. S ha láttad volna, hogy fordította meg a két vers az egész gyülekezetnek a képét! Hogy álltak fel, hogy kezdtek nemes hévvel szónokolni, hogy kezdtek öntudatra ébredni: hiszen mind magyarok, mind magyar ifjak vagyunk! Ezt mondta az egyik. A másik meg folytatta: Csakhogy akadt valahára egy ember, aki el tudta mondani, mit érzünk mi titkon, kimondhatatlanul. Csakhogy van egy ember, aki a pesti fiatalság fásult lelkét fel tudta rázni avval a falusias - nem! avval a nemzeti hanggal, ami itt minálunk olyan szokatlan, s ami olyan jólesik a fülünknek, szívünknek. (...) És azok a szörnyalakok is, akik hétrét görnyedve, mesterkélt léptekkel, nyakat verő sörénnyel rójják az Andrássy utat: ezek is mintha megújultak volna, mintha más lélek költözött volna beléjük. (...) Láttam azt is, milyen jólesett ezeknek az elnyomorított istenadtáknak az, hogy valaki a magyar tánc szépségéről beszél nekik, összeszidja a mai nyavalygós idegen haptoppolást, s a dicsőség sugarában füröszti meg azokat a régi táncokat lejtő leventéket, lányokat. - Ez az ellentét ragadta meg legjobban őket, s a tárgynak tetsző volta. (...) Bámultak még azon, hogy milyen nyelv is ez a magyar nyelv! Hány ezer változata van! Hiszen ők is magyarul beszélnek, az én versem is magyarul szól, mégis milyen új, s milyen jóleső ez nekik! (...) Lehet, hogy én szebbnek látom a dolgot, mint amilyen valóságban, de soha nem éreztem olyan érzést, mint tegnap este." (DIM)
