Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

Erről az évről nem sokat jegyzek föl, mert szakadatlan munka volt mind a tizenkét hónapom. Rendes polgári értelemben „nem is éltem" - mint itt Debrecenben szokás mondani. Itt csak az evés-evés az élet; hiszen van is benne valami. Én azonban emellett vagy ehelyett megírtam Michelangelo c. drámai költeményemet; sejtem, hogy nem sok ember vágja belé fogát, mert kemény dió. Talán másoknak unalmas is. - Nyár elején megjelent A táltosfiú, gyalázatos papíron, általában förtelmes külsőben; Keresztesi úr

299 ízlését dicséri; Keresztesi úr a hatalmas debreceni nyomdának a buta feje; mert nagyobb parasztot még Móricz Zsiga sem teremtett nála. Csúf a könyv külsője, csúf; de a belseje tetszik a magyaroknak. Szinte attól tartok: valami baj van, mert mindenkinek jó.

300 Kaptam érte 5 millió 600 ezer koronát. Hej, de nehezen izzadta ki az a buta fej: Keresztesi úr. A nagy nyári vakációban, kint a Nagyerdőn, megírtam A művészi alkotás lélektanát. Ősszel felolvastam a Tisza Társaságban és a Népszerű Főiskolai Tanfolyamon; kevés figyelmet, kevés érdeklődést keltett. Elküldöttem Horváth János pesti egyetemi tanárnak: adassa ki valahol. János még mindig rajta ül.

301 299 Keresztesi István, a Városi Nyomda igazgatója. 300 A bírálatok közül legfontosabb Móriczé, hisz ezzel nemcsak a regény recepciójának kereteit szabta meg hosszú időre, hanem megrajzolta Oláh sokak által ma is érvényesnek tartott arcképét: „Egy rendkívüli könyv hatása alatt állva, az írójára gondolok, akit csaknem két évtized óta ismerek s szeretek, de akiről csak ma tudtam meg, hogy valóban nagy író. (...) Ebben a könyvben, a magyar nyomorúságnak e nagyszerű könyvében minden benne van, amit csak a puszta tövében fiazott költő (...) kitombolhatott, szinte kiokádott magából." Az írót elfogó tehetetlen düh, mely a nyomorúság miatt kelt benne, az oka annak, „hogy nincs ideje áttekinteni szélesebb területen, nem akar egyetemes világképet alkotni: de így is annyi tömérdek adalékot halmoz fel s oly művészien, hogy abból magából akaratlan is kialakul egy általános világkép." Végső konklúzióként Móricz az eddigi műveket meghaladó és összegző, valóban művészi munkaként értékeli a regényt: „Mintha minden, ami eddig keze alól kikerült, pusztán előkészület lett volna ehhez a könyvhöz. (...) S nem tudom megmondani, mennyire félek a folytatástól (...) félek attól, hogy erején felülibe ne fogjon... Amilyen őszinte, bátor és egyszerű, mikor a nép rétegeinek életét írja, oly könnyen válik délibábossá, túlbecsültté a tolla alatt a magasabb kultúrát élők rajza... És ezt többet nem szabad!" (Móricz Zsigmond: Oláh Gábor. Nyugat, 1925. III. 257-261.) - A Pesti Naplóban megjelent kritika csak kevés epizódot tud dicsérni, mert „sűrűn következnek olyanok, amelyekről azt szokták mondani, hogy nem élet ez, hanem csak papír. Alakjai bár érdekesek és az életből vannak kiragadva, valójában mégis képzeletbeli emberek, akiken átüt a papírfigurák élettelensége." (Londesz Elek: A táltosfiú. Pesti Napló, 1925. 210. sz.) - Gyökössy Endre Móriczhoz hasonlóan ítél, amikor a régi és új művészi értékek ötvöződését emeli ki: itt van egyrészt az „oláhgábori nyelv" (...) „Képzelete a földtől az égig s az égtől a földig röpködő." Másrészt viszont „most a szerkesztés művésze is. Most a csakazértis szertelenkedéstől megvonta tollát. Most a harmónia öleli szépséggé a harminc fejezetre szakadt regényt." (Protestáns Szemle, 1926. 1. 46-48.) 301 Horváth János 1925 decemberében válaszolt Oláhnak. Megírta, hogy a Napkeletben hosszúsága és túlzottan szakmai jellege miatt nem közölheti: „a Napkelet számára ezt csak olyan vadember küldhette be, aki a Napkeletnek (...) soha színét sem látta. (...) Most