Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

1916-17 táján elő akartam itt Debrecenben adatni, de az akkori színigazgató, Mezei, nem mert belemenni. 1921-ben újra megpróbálkoztam vele Kardoss Gézánál, a mostani igazgatónál, de ő is fázott tőle: „Megbántjuk a várost, a polgármestert, a püspököt... nem szabad, nem lehet!" - Jó. Ha így akarja a morál: az öreg Oláh Gábor félre áll. - Végre most nem is az én kezdeményezésemre, hanem a Csokonai Körére, rászánta magát Kardoss, hogy előadatja. A könyvbeli formája szerinte nem színszerű. Át kell dolgozni. A 3-4. felvonást egészen újraírtam. Engedményeket tettem a színpadnak, s a né. közönségnek. November 17-én, az első előadáson, megtelt a színház. (Az idén talán másodszor.) Különös darabom eléggé tetszett, bár inkább részleteiben, mint egészében. Nekem pedig ez az, ami mindennél jobban fáj. Álomképet írtam benne, fantasztikus szatírát - tehát egészen érthető, hogy az okosabb debreceniek szabályosan fölépített francia technikájú társadalmi drámát kerestek benne, s minthogy azt nem lelték, félrehúzták a szájukat: ahm, Oláh lírikus, nem tud a színpad számára dolgozni. Egyetlenegy ember, a poéta Juhász Géza jutott arra a borzasztó gondolatra: hátha Oláh Gábor éppen formát akart bontani, s mint a francia hármas egységű drámát Shakespeare, úgy robbantotta most ő szét a „modern" háromfelvonásos, megcsontosodott szerkezetű drámákat, új, szabad lehetőségek megvillantásával?

277 - Sajnos, ezt nemigen akarják megérteni homokos Debrecenben. cimbora, emlékszel-e még arra, amikor a magyar lelkek barátságát emlegetted? Lám, most nagyon erősen fogadkoznak, hogy meglesz a magyar újjászületés, hogy ezután a magyar kultúra fáklyavivői (...) nem fognak a közöny és gúny havában, jegében elpusztulni. (...) Amit mi akkor, ifjú fővel, sötét hajjal és világos látással láttunk, hogy a magyarság valódi lelke és ereje, oszlopa és fegyvere a kultúra, hogy elvész a nép, amely kultúra nélkül való... mindennek igazsága ma kezd visszhangzani és higgyük, reméljük, diadalmaskodni is az ugaron. (...) Fogadd e távoli köszöntést a mondvacsinált határokon át, Gábor, aki Oláh névvel a legmagyarabb magyar nyelven írsz ma, azon a debrecenin, amely Méliusz Juhász Péter, Csokonai, Arany és Ady életes iskolájában pallérozódott. Bár úgy lenne, hogy a föltámadó Csokonaidnak ne kellene csalódni a huszadik század magyarjában... bár úgy lenne, hogy a magyar kultúra... a magyar lelkek barátságát megkoszorúzná..." - Oláh csak 1938-ban olvasta Juhász cikkét, amikor Kilényi Irma, a Juhász-hagyaték gondozója megküldte neki. 277 Juhász a fantázia és az álom színpadi létjogosultságának az igazolását látja a drámában, s amiket eddig a naturalizmus uralma kordában tartott. Annál inkább elfogadhatónak érzi ezt Oláh darabjában, mert mögötte „lappang valami törvény, rejlik valami igazi élet". Ez nemcsak a mű aktuális célzatait jelenti, amit jó néhányan magukra vettek, hanem mélyebb igazságot: a költők albatrosz-sorsát. „Albatrosz, nem tud a földön élni. Ez a tragikuma: hogy senki jobban nem áhítja az életet, mint ő, de egy borbélysegéd is inkább érzi az élet mesterségét, vagy nem bánom, művészetét, mint ő. S ha ezt meglátjuk, akkor Oláh Gábor ítélettétele jórészt fölmenti a köznapiság szürke vádlottjait... " Juhász nem válaszolja meg azt a kérdést, amit fölvet, hogy akkor talán a költő a hibás a sorsa alakulásában, hanem a végzetre való retorikai utalással bezárja a gondolatmenetet. Ennek ellenére reméli, „...talán lesz egy-két lélek, aki földöbben és érez egy pici önvádat, vagy egy kevéske vágyat a nagyerdei álomkastélyba." (Juhász Géza: Jött éve csodáknak. Hajdúföld, 1924. november 18. 2.)