Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

szülei mindenképpen ellenezték, s szegény Jóskának derékba tört a tanári pályája is, a családi élete is, talán a költészete is. Attól kezdve, hogy Margitot elvitték tőle, vége volt. Újságíróskodott Pesten, Békéscsabán. Most éppen Debrecenbe akartuk hozni, mikor váratlanul megérkezett halála híre. A Bokrétát tulajdonképpen hárman alapítottuk: Gulyás, Madai meg én. Később csatlakozott Baja és Gyökössy. Gulyás igen büszke, érzékeny fiú volt diákkorában, s hármunk közül ő volt a legkülönb, éles eszű, nagyreményű fiú. Igen szép arca volt, paraszt Apollónak

260 lehetett mondani. Szemében és homlokán valami derűs fény játszott. Életszerető ember volt, nagyra törő és álmodozó. Rajongással tudta soha be nem telő jövőjét kiszínezni, s folytonos csalódásai nem kifelé tették keserűvé, hanem a lelkét hasították meg, míg azután ez a nemes váza ketté nem repedt. Naiv bizalma csak lassan hervadt el. Életének az volt a tragikuma, hogy akarata nem bírt lépést tartani sodró vágyaival. Azonkívül egy örökölt szenvedély és a szárnyakat letörő szegénység démona szegődött gyilkos társául; ezeket nem tudta soha lerázni. Költészete csupa sóvárgás, csupa szomorúság, csupa lemondás. Ennek a paraszt Apollónak alig van egy örömkiáltása, alig van egy egészséges hangú verse. Diákkorában nagyon szerette Reviczky t; annak a könnyed formája és édesbús szentimentalizmusa hatott reá. Eleinte csak kifejezési lehetőség volt ez nála, később egyéni hanggá vált. Mint ízig-vérig lírikus temperamentumnak, egész valója a szerelemben olvadt föl. Ez a nagy rendzavaró volt életének, költészetének a királya. Akik szerelmes verseit végigolvassák: életének kis tragédiáját kiérezhetik belőlük. A Margithoz írt dalok nagy része csupa gyötrő kétség: ez a leány néha mintha szeretné, néha mintha nevetné - soha nem lesz az övé. Egy másik szerelem kelő napja még beragyogja ezt a golgotai tájat, ahol szívét feszítették keresztre; de ez a napkelte csak költői hitetés, altatás, fájdalmainak az elnémítására. Szegény Gulyás egyszer szeretett, soha többé. A szerelem érzésével rokon hang költészetében a bánat. Mintha előre tudná, hogy soha boldog révbe nem ér: megrázó hangokon jósolja meg örök bujdosását, s korai halálát. Azt hiszem: itt igazán költő. Az a pár szomorú dala, amellyel édesanyját vigasztalná, de tulajdonképpen önmagát siratja: fekete, szent ravatal, megostorozott lelkét teríti reá. Ebből a sötét bánatból nincs szabadulás; néha távolról fölvillannak az ég csillagai, de azok is szomorú regéket regélnek a bánat gyermekének, a szegénység fiának. Fáj, hogy költészete is olyan, mint élete. Csonka, töredék. Mint ember, nem tudott felemelkedni a siker, a boldogulás oszlopára. Mint költő, nem tudott eljutni a tiszta művészet magasságáig, ahonnan a bánat is ragyogást kap, s ahol örök eszmék zengenek. Félbeszakadt álom volt leggyönyörűbb álma, félbeszakadt élet nagyreményű élete, félben maradt költészet a költészete. Ez a csonkaság, ez a be nem teljesedés fáj legjobban barátainak, akikkel együtt álmodta meg az új magyar költészet hajnalát, (március 9. ) (...) 260 „Paraszt Apollónak termettem..." (Ady Endre: A Krisztusok mártírja)