Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

* Ábrányi Emil karmester vezetésével a pesti szimfonikus zenekar szerepelt Debrecenben, az Aranybika dísztermében. Egyik nap Wagnert és Csajkovszkijt, másik nap Beethovent, Mozartot, Rossinit és Webert interpretálták. Én csak a második estén voltam ott. Beethoven Leonora nyitánya olyan, mintha a zenék zenéje volna. Drága, tiszta, üdvösséges hangfolyam; elfáradt lelkem úgy fürdött benne, mint a rózsa a patakban. Széles, méltóságos szólamokkal beszélget hozzánk a fájdalom; azután a hegedűk szökellő pizzicatója

248 a megvillanó öröm fehér fodrait ragyogtatja; erősödő hanglépcsőkön halad fölfelé a vezérgondolat; a felcikázó hegedűk spirális szólamfutása csodálatosan vizuális képzeteket villant föl előttem, s a dallamnak magasból való lezuhanása olyan, mintha egy felhők fölé emelkedett repülőgép orsózna lefelé tragikus zúgással. A ringató hangok édes-fájdalmas érzések bölcsőjében altatgatják lelkemet. Majd meg úgy hangzik az egész, mintha a haldokló szerelem utolsó dala volna. - Oh, drága percek! Oh, egyetlen Beethoven! Milyen mélyen bent vagy te a szívemben. Meglepett végül a Weber „Bűvös vadász"-ának a nyitánya. Ilyen egyöntetű, harmonikus, biztos vonalvezetésű zenét ritkán hallottam. Igazán, a tökéletesség szuggesztiójával tartott fogva; nem bírtam hatása alól kivonni magamat. S a dallamok hátterében valami régi, sajátságos romantikus képeket láttam, gyerekkori olvasmányaim visszatérő, andalító emlékeit. Ez nagyon meglepett. Ilyen távoli időket föllebbentő hatással még alig volt rám zene. Weber úr, én önt igen nagyra becsülöm ez után az egyetlen darabja után is. A szép estét egy szépasszony és egy szép leány között ültem át. Karainé, gyerekkori ideálom, és egy rokona: Ginder Karola kisasszony között. (...) Nagyon bámultak a két szép teremtés kereszttüzében; Oláh Gábor ritkán kereng nők bűvkörében; most a szokatlanság ingerével hatottunk a mt. közönségre. (...) Micsoda pökhendi népség áll ma nemes városom élén! Tegnap este a színházban vagyok; szünet alatt valaki elkezdi lesajnálni a debrecenieket, hogy a most lezajlott képviselőválasztáson Nagy Vince,

249 volt forradalmi belügyminiszterre is szavazni mertek, mégpedig úgy, hogy pótválasztásba vitték a fajvédő pártiak jelöltjével szemben. „Volnék csak teljhatalommal felruházva - folytatja a caesari hang -, majd csinálnék én választást; akár titkos, akár nyilvános." Hátranézek kíváncsian: ki ez a félisten? Egy ezüstgalléros, egyenruhás rendőrtiszt beszél a szélső páholybeliekhez, én a páholy alatt ülök. A hátranézésem, úgy látszik, megvadította az egyenruhás embert, mert mintha hozzám beszélne így mormogott: „hiába néz hátra, ez így van; itt semmiféle forradalmárnak helye nincs". Nem szóltam rá, rendben van. Hanem a főrendőr valamit csevegett a páholybelieknek 248 Húroknak ujjal pengetése. 249 Nagy Vince (1886-1965): politikus, ügyvéd, belügyminiszter.