Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

húszesztendős vérrel, hogy egy formás termetű, patyolatos testű asszonnyal együtt hálok, anélkül, hogy - hony (sic!) soit, qui mal y pense!

29 Hanem a jó Teresa néni csak hunyorgatott öccsére, már hetek múltán: na, hogy tetszik a lakás? van-e jó puha ágy? Hát a koszt? Hát Fodorné asszony? Azután meg oda-odamondogatta hamiskásan: „Ej, Sándor, be soványodol! Ej, be szép fehér a kezed! Ej, be halovány vagy, fiam!" De nem sajnálkozó volt a hangja, hanem inkább szurkapiszkáló, sejtető, célozgató. Sándor eleinte felelgetett jóhiszeműen, hanem lassacskán rájött: hova vágnak ezek a kajánságok! Akkor nekidurálta magát, hetekig le se nézett jó Teresa nénjéhez, hanem szaladt reggel le a lépcsőn, ki a kapun; kaptatott este be a kapun, fel a lépcsőn. Evvel aztán még több hamis pillantást csiholt ki kedves nénje pestiesen ravasz villanású szeméből. - Fodorné-Putifárné pedig belátta, hogy aki szamár: szamár az! Nem bizgatta tovább magát az „úr" után, keresett testesebb kárpótlást. Egyszer valami hazájabeli lányt, erős parasztlányt tartott magánál egy hétig, s éjjelente annak sittegte-suttogta, hogy az úrnak már nem kell az ilyen asszony, kisasszonyokra veti a célt. A huncut Sándor álszenteskedve hallgatta a néma éjben... De ha az asszonyoknál nem járt is szerencsével: a férfiak közül talált egy igaz barátra. Gaál Mózes volt ez, a székelységből Pozsonyba, Pestre vetődött ifjúsági író, tanár, lapszerkesztő. Érdekes ember! A szó legnemesebb értelmében: csupa szív! Átvergődött ifjúságában ő is az ínségnek mind a hetvenhét lajtorjáján; küzdött árva magárahagyatottságában hervadatlan góbékedvvel. Szeretett egy szász leányt hatodik gimnazista kora óta, s el is vette, mihelyt rendes tanárrá ütötték, nyolcesztendei hűséges várás után. Ez a kis Gaál Mózes, ez a székelyszakállas, hamis góbészemű, de gyermekien nyílt arcú, nagy szívű ember: szárnya alá fogta Sándort, a szenvedő, sápatag, nyurga filozoptert, aki - mint hajdan ő - kemény ököllel öklelődzi csatáját az élet szennyes és virágos forgatagában. Sándor versekkel kopogtatott be a nagytekintetű szerkesztő úr ajtaján; félénken, rebengve lengedezett Gaál asztaláig, s motyogva mutatta be magával együtt szépen letisztázott verseit. Gaál uram megveregette vállát: „Nem kell félni, ecsém, én is voltam olyan szegény, mint te! Na, mit hoztál? Verseket. Hadd lám. Szép írásod van, öcskös. Hanem ez a vers még nem nekünk való. Eredj haza szépen, s tedd el. Olvasd el három hét múlva: itt a nyakam, ha kérném, se hoznád el. írjál másat, jobbat, szebbet. Hozz el belőlök majd alkalomadtán egyet-egyet. Osztán ne légy olyan elkámpicsorodott. Fiatal vagy, tiéd az élet! Hány esztendős vagy? Húsz? Húsz! Hej, mikor én húszesztendős voltam...! Na, hát csak semmi nyavalygás. Lesz minden. Ha megszorulsz, pénz dolgában: szólj. Majd csinálunk valamit. Szervusz!" Sándor lassan bekapott Gaál úrhoz, a szerkesztőségbe. Már negyedik gimnazista korában jelent meg a Tanulók Lapjában Csáthy Dezső név alatt egy verse a hazaszeretetről. (Csáthy osztálytársa volt;

30 járatta a T. L.-át, Sándor nem; írni csak előfizetőknek lehetett bele akkoriban. Ezért bújt Sándor a pajtása háta megé, miHonni soit qui mal y pense: huncut, aki rosszra gondol. 1909-től ügyvéd Debrecenben.