Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

latom egész tömegét; ez este apa és testvér voltam, ennek a drága kis kölyöknek a testvére és apja. (...) * Sajátságos, de érthető, hogy Michelangelo rajongott a szép férfitestekért; még pedig nemcsak mint művész, hanem mint férfi is. Az életrajzírója, Romain Rolland, szerelemnek nevezi a Gherardo Permihez, Febo di Poggióhoz, Cecchino de Braccihoz, még inkább a gyönyörű Tommaso de Cavalierihez való viszonyát. Ha az ember olvassa a Cavalierihez írt levelét Michelangelónak: elbámul azon a rajongáson, túlzó magasztalásokkal, csaknem imádattal égő hangon, ahogy szól hozzá. Először azt gondoltam: ez csak a század udvarias bizantinizmusa; de később kénytelen voltam igazat adni Condivinek és Vasarinak (akik ismerték a nagy művészt): hogy ez a hang a szerelem hangja. Azt mondja Rolland, a piszkos szájú Pietro Aretino nagyon csúf dolgokkal vádolta a szép férfiakért lelkesedő Buonarrotit (gondolom pederasztiával). Éppen, mint Wilde úr Shakespeare-t, a szép fiúhoz szóló szonettek miatt. (Érdekes, hogy Michelangelo is írt szonetteket Cavalierihez.) Ha majd megkezdem Michelangelóról tervezett nagy drámai költeményemet: ezt a különös és kényes szenvedélyt úgy kell megmagyaráznom, mint a nagy szobrász és festő szépségimádatának emberi kilobbanását. Másképp nem érthetné meg az utókor: hogyan alkothatta remek férfi aktjait ez a sorssal dulakodó, összetört orrú titán. (...) Égető júliusi melegben, dantei lángtóban, anyaszült meztelenre vetkőzve, írom A táltosfiú második kötetét.

235 - Valami rettentő démon bújt meg az agyam fodrában: folyton új munkára serkent, szinte az alkotás őrületének lázával önti el heraklesi tagjaimat. Ennek így kell lenni. Eladtam a lelkemet egy Angyalnak, most törlesztem adósságomat. - Nekem mindegy, ha az utcán fordulok is fel, ha magtalanul porladok szét a debreceni temetőben - csak megírjam azt, amit meg kell írnom. Én küldetéssel jöttem erre a világra, s addig nem távozhatom, míg a csillag fent nincs a tornyon. Az, aki életrajzomat megírja majd, emelje ki sorsom kormányosai közül Jánosi Zoltánt és Németh Aladárt. Jánosi tette lehetővé, hogy középiskoláimat elvégezhettem, az Aranybika fiatal vendéglőse állott mellém a vesztett világháborút követő leromlások korában és adott majdnem ingyen: napi kenyeret. (...) Sajnos, a magyar Állam egyáltalán nem törődik Oláh Gáborral. Leírom ide, mert sorsomban minden magyar költő sorsát sejtem: az élő szellemi vezetőkkel oly mostohán bánik ^ Oláh 1930.