Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

A kis G. Ilonka megint összecsapódott velem. A mozgószínházak foyer-jában

216 találkozunk. A múltkor bizonyos megállapodás jött köztünk létre: ha jó darabot adnak, mind a ketten ott leszünk. S minthogy telefonunk nincs, a következő romantikus levelezési módot találtuk ki: Ilonka, mikor jöhet, délután 6 órakor felírja a kis templom oldalajtójára; én arra járok és leolvasom. Pl. ha az van odaírva: II. 17. V., ez azt jelenti: febr. 17-én a Vígszínházban; III. 1. U. = márc. elsején az Urániában; III. 5. A. = márc. 5-én az Apollóban... Megpróbáltunk egy amerikai darabot úgy nézni végig, hogy ne a darab érdekeljen bennünket. Oh, Edison, de nagyra becsülöm találmányodat! Hány egymásra szomjas szív találkozik a te diszkréten elsötétített színházadban! Azok a kedves páholyok, azok az intim zugülések, mennyi édes bolondságnak lehetnek néma tanúi? Mi is szabad utat engedtünk fölfedező és puhatolózó vágyainknak; a kis, élettől elzárt leány milyen bájos készséggel engedte magát ide kutatásaimnak. Szinte levetkőztettem ott egészen. Istenem, ha tudta volna jobb kezem, mit cselekedett ez estén a bal kezem, be irigyelte volna! Pihegő kis galambhoz hasonló melle, drága lankás dombú hasacskája, összekulcsolódó finom kis combjai, remek öntésű csípője, puszta karjának bizsergető bársony-puhasága - óh milyen jóleső területek voltak szakadatlan száguldó, dombról völgybe, völgyből dombra tántorgó ujjaimnak! De jó, hogy tapintóérzékeink is vannak! De jó néha a palástoló sötétség! Be okos ember volt, aki kitalálta a mozgószínházat! Be jó, ha két naiv lélek testben is találkozik! 42 év és Romantika! Vén kujon, vén Gábor, nem szégyelled magad? Most, hogy kezd zsongani a messziről már vágtató Tavasz, eszembe jutnak azok a drága tavaszi incselgések, amelyeket Simonffy Irénkével pajkoskodtam végig, ott a Bethlen utcai kis leányszobában. Már akkor vőlegényjelöltje volt az az úr, aki később el is vette. Én délutánokon szoktam berobbanni hozzá, s minthogy egy este eléggé nyílt volt a blúza, fölfedeztem, hogy gyönyörűek a melldombjai. Nosza, nekem sem kellett egyéb: ettől fogva mindig ezeken a kettős halmokon járt a szemem, eszem, kezem. Mikor elkiáltottam magamat a szabadkozó leánynak: „Mama, nekem didi kell!" - a kedves Irénke majd elájult nevettében, s csitítva fenyegetett: „Hallgasson, nem hallgatsz, Gábor!" Ti. a szomszéd szobában lapatyolt a vén Konczné, a lakásadónője. „Bánom is én, hadd hallják! - kiáltottam nekibolondulva -, nekem didi kell!" S a bájos gyermek, hogy lecsillapítsa istentelenkedésemet, pirulva kigombolta blúzát és megmutatta az istenek párnájául méltó hófehér halmokat. Elefántcsontfehér dombok tetején kis bíbor bimbó, óh, hogy görgettem rajtuk a fejemet! „Kebled rugalmas dombján görgetem tüzes fejem..."

217 Gyönyörű pillanatok. Irénke félt is, nevetett is, boldog is volt, makrancoskodott is. Én még olyan kebleket nem láttam életemben, sem azelőtt, sem azóta... Vajon megvannak-e még? 216 Előcsarnok. 217 Lásd az 52. sz. jegyzetet.