Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

val se háborgassa testvéreit? Miért érzem magamban, hogy több vagyok másoknál, ha te nem ütöd hitemre királyi pecsétedet? Beszélek, énekelek - és úgy tetszik, néma pusztaság hallgat körültem. Az ifjúság fájdalmasan szép vihara elszállt, oda a tavasz, oda a nyár; a szent törekvések tüzéből csak hamu alatt pislog még valami parázs - hogy gyújtsam lángra ezzel az emberi szívek rothadó avarát? Aranytrombitámat, melyet Te illesztettél ajakamhoz, meg tudom-e még egyszer fújni oly riadalmas erővel, mint Roland Ronces valles-völgy ében?

203 Sejtik-e a messze marsolók, hogy itt, egy vén fa alatt, halálra sebesülten fekszik egy régi vitéz? Vagy csak én érzem halálosnak az életet? Tulajdonképpen ilyen kín az mindenkinek? Ravatalra kellene tennem szegény kiszenvedett lelkemet, hogy legalább a végső tisztesség gyászpompája jusson neki, ha már vergődésében rongyokban járt... De halhatatlanságom hite átizzik por voltomon és kiragyog, szinte ijesztő fénnyel, mint mocsarak fölött a lidércláng... Vagy talán bocsássam oda magamat, tudatomat, hitemet a Szent Véletlen hullámaira, s ne törődjem vele: végtelenbe ringat-e az ár, vagy csak a szomszéd torlatokig?... A magánosság szent és nagy. De szomorú, mint nagypéntek éjszakája. * Irredenta gyűléseket tartanak szanaszét Csonka-Magyarországban. Nagy esküvések, szilaj fogadkozások, hogy nem sokáig tűrjük az igazságtalanság és gyalázat jármát. A román határon magyar csendőrök, vámőrök átlövöldöztek a nagy „győzőkre", s ebből az ideges oláhság magyar mozgósítást szagol és fellármázza ellenünk Európát. Petőfit ünnepelik az egész világon - csak Erdélyben nem szabad elszavalni még egy költeményét sem. Olyan veszedelmes ez a Petőfi, még holtan is? Persze, őt nem lehet siguranca

204 elé idézni, mint a földön járókat, a büntetés eshetősége kizárva. Ezért nem engedik meg Decebal rabszolgái, hogy szelleme megszólaljon. A szellemet nem lehet huszonötig vágni. - Oh, szent Műveltség! Oh, drága huszadik század! * Szapphóról olvastam most egy kedves kis könyvet; Kallós Ede írta.

205 Fehérre tisztázza a misztikus életű görög költőnőt. Nem hetairákat tanított a szerelem művészetére, mint a régibb, szennyes képzeletű kutatók állítják, hanem tisztességes leánynevelő intézete volt, ahol lantpengetés és énekszó mellett táncoltak a kis Kleiszek, Atthiszok,

206 megtanulva, hogy kell tánc közben csuklóval súrolni a combokat. Kallós a leszboszi szerelem vádja alól is tisztázza Szapphót; nem igaz, nem voltak természetellenes viszonyai a fiatal lányokkal; csak, mint „aggszűz" (= ez 203 A Roland-ének című középkori epikus mű hőse. 204 Román politikai rendőrség. 205 Kallós Ede: Saphpho. Bp., 1922. 206 Kleisz: Szapphó lánya, Atthisz: a költőnő egyik társnője, akihez verset is írt.