Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

Eltesszük az Álmodó magyarokai, hadd álmodják át azt a korszakot, amelyben lehetetlen megjelenniük saját szabású ruhájukban. Valamikor csak rájuk kerül a sor - mindegy, ha ötven év múlva a szerző halála után. (...) Minden lánc olyan erős, mint a leggyöngébb szeme, mondja Macaulay.

168 Minden irodalmi társaságnak olyan magas a nívója, mint a legtehetségtelenebb tagjának. Jaj, milyen alacsony lehet akkor egyik-másik pesti társaságé! Szegény édesanyám tüdőgyulladást kapott. Még roppant lázában is föl akart kelni reggel. Az orvos azt mondja: kevés a remény, mert nagy a kor. 72 éves. Az a gondolat aggaszt, hogy betegségemben, mikor ápolt, éntőlem ragadt rá a baj. Micsoda önfeláldozó egy asszony az én édesanyám! 1922. február 27. Déli 1 óra. Édesanyám meghalt. (...) Drága kis igénytelen, szerény, munkás Asszony! Hősiesen, némán tűrő drága Lélek! Most, hogy áttekintem lefolyt életemet, tudom, látom, szárnyam és hitem Te voltál. Te formálgattad nemes szíveddel tisztává és nemessé az én gyermeki lelkemet; te vívtad ki sorsomat zord és értetlen apámtól; te örültél legtisztábban sikereimnek, neked fájtak legjobban csalódásaim. Életemnek egyik célja eddig is az volt, hogy emléket emeljek tiszta nevednek, gyönyörű, önfeláldozó anyai szerelmednek; ezután még inkább ez a gondolat lesz vezércsillagom. Ha valaha megtudom mintázni betűkből páratlan jellemedet, az igénytelenség és önfeláldozó hősiesség Anya-szobrát, akkor tudják meg az emberek, kit vesztettem én Tebenned. Hogy nem hihetek a túlvilági életben, most fáj legborzasztóbban. Mi már többé nem találkozunk. Édesanyám, Isten veled. (...) Gonosz, gyilkos tél! 1922 tele! Te fojtottad meg a legnemesebb életet, aki eddig mellettem és értem pihegett. Igazi háborúk tele voltál: hazámat is elvitted, anyámat is elvetted. Legyen fájdalomtól meggyötört és megszentelt a te szörnyű emléked. 168 Thomas Babington Macauly (1800-1859): angol történész, politikus, költő.