Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

Ma fent voltam Istvánffy Gyula festő

167 műtermében. Hatalmas, túlzsúfolt, de szép terem. Felesége, Lukács Juliska, a Népszínház hajdani szép színésznője fogadott bennünket, virágos, de ízléstelen pongyolában. Elhanyatlott szépsége már csak koporsója saját magának. Feketekávéval kínált bennünket, még pedig pici palacsészékből, amelyeket zsidók faragtak valahol Jeruzsálem tájékán. Az öreg Istvánffy, aki Debrecen legudvariasabb embere, akinek a meghajlása, köszönése egy eltemetett francia márkit sejtet, fiatalos lendülettel mutogatta meg festményeit. Miniatűr tájképeket fest, rendkívül kecses szín- és vonalvezetéssel. Tömérdek abbahagyott, megkezdett képe van, ezeket mind ki akarja dolgozni. Ellenben nagyon kevés köztük a jó. Az öreg rajongva magyarázta némelyiket: milyen finom, milyen bájos - és nem láttam egyebet rajta, mint egy vízszintes vonaltól kettévágott egyes vagy kettős színfoltot. A lemenő vagy kelő napot vörös pecsétnek rajzolja. Némelyik képe olyan, mintha mámoros fővel festené: csodálatos ópium-fantázia színek vannak rajta. Néha azonban pompás kis dolgokat alkot. Nem értem, hogyan élhet meg ebből Debrecenben? - Gazdag erotikus gyűjteménye van; képek, rajzok, Zichy, Romano, Carracci stb. A velem volt nagy tiszteletű úr, Baja Mihály, ezeket a cifra jeleneteket élvezte a legpazarabbul - velem együtt. Lukács Juliska, mikor észrevette, micsoda tilalmas területre botlottunk, diszkréten eltűnt, férje pedig idegesen kapkodott kis spanyol szakállához. Hát akkor minek adta kezünkbe, ha röstelli? Furcsa. - Különben elhatároztuk, hogy a nyáron a Nagyerdőn adatjuk elő a Szentivánéji álmot, holdfény mellett, Mendelssohn zenéjével. (...) Álmodó magyarok c. regényemet, egy régebbi szerződésünk értelmében, az Athenaeumnak ajánlottam fel legelőször. Elolvasták, s azt írták: „Kötelességünknek tartjuk közölni, hogy a bíráló igen melegen emelte ki a regény szépségét, nagyszerű magyarságát, pompás, fordulatos meséjét, és annál inkább sajnáljuk, hogy azt a bennfoglalt igen sok politikai tartalom, vagyis inkább az egyik politikai irányhoz kapcsolódó igen sok túlzott részlet folytán a magunk részéről nem adhatjuk ki." Legalább őszinték. Ti. én is őszinte voltam a regényemben, s sans géne megírtam a zsidóság legrosszabbjainak nem nemes szereplését különösen a proletárdiktatúrában. Az Athenaeum zsidó cég, szolidáris fajának a szemetével is, ezért nem kell neki a regényem. Egy bizonyos: semmiféle politikai irányzathoz nem csatlakozom, nem is csatlakoztam volna. Én a magyarság örök érdekeit tartom szem előtt, s ami ezeknek ellentmond, azt vágom, akár zsidó, akár magyar, vagy jobban mondva: keresztyén. Természetesen így nem mindig rózsás az utam, és nem mindig könnyű a fölemelkedésem. Most hát: 167 Istvánffy Gyula (1857-1944).