Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

gémért - rendesen én vagyok. Sok tárnája van az emberi léleknek, így az enyémnek is. Méltó reá, hogy szép szavak és szép gondolatok márványába faragjam. Hogy mit ér az egész? Azt, szerencsémre, nem éppen Debrecen dönti el. IV. Károlyt elfogták a nemzeti hadsereg tisztjei és feleségével együtt a tihanyi apátság ódon épületébe vitték. Ott hallgatta pár napig Tihany riadó leányát az utolsó Habsburg, a legszerencsétlenebb. Anglia szikratávírón intézkedett sorsáról: elszállították egy angol katonai vonaton, angol tisztek kíséretében, Bajára, s ottan a Glowworm nevű páncélos hajóra ült Károly és Zita, hogy meginduljon tragikus sorsa elé. Azt mondják: a gyönyörű Madeira szigetére száműzik őket, hogy ne izgassák Európa új államalakulatait. Őszintén szólva, Magyarországon kevesen veszik komolyan ezt a királydrámát; csaknem mindenki szükséges színjátszásnak tekinti a nagy entente részéről, hogy fölötte korán föl ne boruljon a versailles-i, trianoni béke. Majd, idővel, újra visszateszik Károly urat Magyarország trónjára. Hanem bizony a magyar nemzetgyűlésnek meg kellett hoznia november 4-én a trónfosztó törvényt (négy rövid cikk az egész), s már 6-án életbe is lépett. A karlisták kivonultak a megszavazás elől és éltették a királyt; a kisgazdapárt pedig egyhangú szavazással ütött pecsétet a Habsburg-dinasztiát detronizáló törvényre. Az újságok nagy része - felső sugalmazásra - érzelgősen búcsúztatja, sőt siratja a királyt. Apponyi tiltakozó deklarációt terjeszt elő a nemzetgyűlésen. De bizony csak elvitték IV. Károlyt feleségestől, messzire a Dunától. Horthy Miklós katonai kormánya tart tovább, bizonyos liberális árnyalattal. A kis entente mozgósítási költségmegtérítést követel tőlünk, a nagy entente leinti őket. Tehát független magyar királyság volnánk - király nélkül. Magyar testvéreim irtóznak attól, hogy magyar ember fejére tegyük Szent István koronáját. Inkább a román király vegyen bennünket a hóna alá, mint pl. Horthy. - Csodálatos egy nép ez! Én bámulom, mint a kétfejű kakast. Az egyik lányismerősöm különös, regényes históriáról lebbentette föl a fátyolt. Nem kisebb dologról van szó, mint hogy egy apáca - szerelmes belém... Egy Csáky lány, évekkel ezelőtt, talán naponként látott engemet a Nagyerdőn, ahogy valamelyik munkámat írtam ott egy nagy tölgyfa alatt, teniszasztalon; bizonyosan ismerte is a verseimet, talán a regényemet, s ahogy mondják: „rajongóm lett". Időközben, nem tudom miért, beállt apácának, fölszentelték; Temesváron él a zárdában. A múltkor itthon volt Debrecenben, s a kis G. Ilonkától azt kérdezte szomorúan: „Hát Oláh Gábor mit csinál?" - A kis Ilonka elképedt; olyanformán érintette ez a kérdés, mintha azzal fordult volna hozzá a szelíd kis apáca: „Hát az Ördög hogy van?" Mosolyogva beszélte el ezt a meghökkenését. Bizony, meglehetős szokatlanul is hangzik a nevem egy apáca ajakán. Hát még az értem való, miattam érzett szerelem egy eltemetkező hajadon lány szívében! Érdekes dolog ez. Egészen hoz-