Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

(...) Január l-jén befejeztem a Napkeleti királyfit. Tudja Isten, hogy mi okból szeretem, de szeretem. Talán meglátszik rajta, hogy harmonikus abban ballag már életem folyója, mint eddig. Hja, vénülünk. A lázongó lírikus lassanként derűs epikussá szelídül bennem, s az a hatalmas, világot átölelő kör, melyben eddig repült lelkem internacionális szárnyalással, mintha mindegyre szűkebb-szűkebb gyűrűbe csavarodnék: először a nacionalismus középső körébe, végül - talán - bár alig hiszem - a házasság parányi karikájában nyugodna el, ama szent kis ovális, vagy elliptikus idomba temetkezve, ahonnan jöttünk és ahova megyünk, mi férfiak. * A Férfitemető c. színdarabomat beadtam előadásra a Csokonai Színház új igazgatójának, Kardoss Gézának. Egekig magasztalják, de fáznak az előadásától. Túlságosan erotikus. Buja. Hm. Szamarak. Éppen az benne a szép. Én erősen ragaszkodom ahhoz, hogy február 25-én kerüljön színre. Ez az a híres nap, amelyen először adták Hugo Victor Hernaniját 1830-ban, a párizsi Comédieben. Szeretném ezt a dátumot biztosítani magamnak: szimbolikus jelentősége van. Olyan, mint a történelemben március 15. Hugo ezen a napon fújta meg a klasszikus francia dráma gyászindulóját. Az irodalom nagy világfolyamának kanyargó tova hömpölygése súrolhat még ilyen babonás határkövet. Én - művészetben szeretem a babonásságot. A Férfitemetővel harcot akarok üzenni a mai magyar drámairodalomnak, amely se nem magyar, se nem dráma. Ez a legmagasabb fajú költészet szánalmas játékká süllyedt ipari cikké devalválódásának keserves, de jövedelmező korában. Korunk: az operettek színpadi korszaka, s ezt mindenki tudja, mit jelent. Kisszerűség, alacsony szellemi nívó, olcsó szellemeskedés, fakó hétköznapiság, kétes értékű „finomságok" talmi drágakövei szavakban és lélekrajzokban; óvakodás és irtózás minden mélyreszállástól, különösen a szenvedélyek örvénylésétől - ez a mai dráma. Az operett beszüremkedő tingli-tangli „artisztikuma" csodálatosképpen átformálta ún. komolyabb darabjainkat is; társadalmi vagy történelmi drámáink sokszor zenétlen operettek, fényes és üres tablók, könnyed korcsolyázások a mindennapiság simára gyalult műjegén. Ki rendít, ki ráz meg, ki emel föl bennünket manapság a színpadon? Ki meri végigorkánoztatni az emberi szenvedélyek viharát a festett világ kulisszái között? Ki mer hatalmas emberi bűnök szakadékaiba szállani, s felhozni onnan a felsőbbrendű esztétikai érzés és élvezés nehezen hozzáférhető virágát? Szégyellem magamat fajom nevében, hogy nincsenek magyar színpadjainkon óriás alakok, hatalmas jellemek, korláttalan szenvedélyek. Minthogy a színpad a társadalom tükre, ez annyit tesz: nincsenek hatalmas magyar jellemek (az egy Tisza volt), nincsenek mindenen áttörő szenvedélyeink, nincs nagyságunk semmi! Törtszámokból áll életünk, lelkünk, sorsunk, jellemünk. Egy