Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
ként, s a tiszta évi haszon maga felrúgott 2000 pengőre! Nem itta le magát állattá, nem aludt el a bakon, nem törötté ízzé-porrá a sárhányókat, nem ejtette el a lovat, kihágást is ritkán csinált, s tüneményszerű apjánál mégis kutya volt a neve! A vén Tasnádi tudta, hogy Miska fia után él, de azért megverte sokszor úgy, hogy Isten se jobban a vargát. Átkozta a Miska mandzsettáit, kravátliját 24 , lovászos, pötyögő nadrágját, 8-10 pengős csizmáját. A fene rágja meg! - bezzeg neki jó volt a daróc is kölyokkoráb an, ez meg rávenné az isten egét! - Azt soha nem bírta bevenni a Tasnádi vaskoponyája, hogy az ő gyermekkora más emberöltő volt, az már lezajlott, a világ újul, s ő kezd kirozsdásodni belőle. Úgy akarta nevelni, kapatni fiait, mint ahogy ő növekedett a sors mostohaságában. De a viszonyokat nem lehetett a régiekké gyúrni. Az idő kerekébe kapaszkodó megjárhatja, mert odakapja kezét a küllő, s csontja törik. Tasnádi nem hitt ilyen istenben! O 1860-ban élt ötven év múltán is. Egy szép szeptemberi reggelen támított be Sándor kispesti jó emberéhez, Varga Bálint tanárhoz. 25 Virágos-, szőlőskert volt a ház udvara, falusi csendesség ült a vidéken. Ez már nem Pest zűrzavara, kívül esik forgatagán. Sándor, a nagy paraszt fiú, aki nyolc esztendő alatt nem tanult annyit, hogy nyakkendőt is kössön debreceni inge elejére, ott állt szívdobogón, különös érzésekkel új hazája küszöbén. Húszesztendős koráig édesanyja szoknyája mellett nőtt fel; idegen volt neki az idegen, háromszorosan. Várt türelmesen a jámbor tanárra, aki jó szívből, vagy miből, magához hívta az első esztendőre. Egyszer nyílt az ajtó, kilépett egy álmos szemű, veres-deres szakállas, véres szemű ember, egy kicsit rikácsoló hangon terült ki Sándor ölelésére: - Szevasz, Sándor fiam! Hogy van? Be nagy legény lett! Sándor motyogott valamit. Azután belőlkerültek. Beszélgettek volna, ha lett volna mit. Kényelmetlen az ilyen helyzet nagyon. Később a tanárné is felkölt, azzal is megismerkedett Sándor. Pedig ismerték egymást már régebben. Varga Bálint ideges, beteges kedélyű ember. Fiatalkorában, valószínűleg, nagy álmai voltak. Talán egyetemi tanárságra pályázott. De a gép sem bír többet annál az erőpontnál, amennyire készítették. A kis veresszínű Varga sem mehetett többre, mint amennyire ment. Ez a letört ambíció összekuszálta egész életét. Sohasem békült ki a világgal, talán magával sem. Pedig jó szíve volt. Igazán sokat megtett másokért, még idegenekért is. Mondta is nemegyszer, hogy rossz jó szíve tette tönkre. Ideges nyughatatlansága, mindig nagyot akarása igen apró dolgokban, egy német nyelvtanon vagy olvasókönyvön három esztendeig való elrágódása, a fiúk előtt különös népszerűségre törése, valami kiforgatott bibliás-szellemben való magatartása mind-mind olyan humoros alakká formálták szegény jó Bálint urat, akire a kis gimnazisták is csak úgy integettek messziről: „Jön már Bálint! Most is az üres szipkát szíjjá!" Igen, mert megesett vele, hogy szórakozottságában egy 24 Nyakkendő. 25 Az Oláh életében fontosabb szerepet játszó személyek életrajzi adatai nem a jegyzetekben, hanem a Névtárban találhatók meg.
