Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

Sajátságos. Az én írói egyéniségem kétarcú, mint Janus isten. Egyike reális, naturális; másika romantikus, szimbolikus. Ez a két irány szinte gyermekkorom óta harcol bennem, s egyszer az egyik kerül felszínre, másszor a másik. A tűzimádót akkortájban írtam, mikor a Kortesmalacot; A két testvér-t Deák György követte, közvetlenül; vagy fordítva: Deákot a Testvérek. Én írtam az Embernek fiát, s én a Jött éve csodáknak című fantasztikumot is. Vajon nem apaiany ai örökségem ez a kettősség? Apai: a reális, anyai: a romantikus-szimbolikus. Lehetséges. - Mostanában szinte követelőző erővel akar szárnyat bontani bennem a romantikus, amely azonban hovatovább meseszerűvé válik. Míg az Álmodó magyarok mindennapi, szürke tragikomédiáját írom: már alatta ott forrong a tudat mélyén egy eljövendő szimbolikus mese-dráma, amely az ember életét és jelentését veszi fő gondolatául, s a természettel való panteisztikus kapcsolatát énekeli a legzeneibb lejtésű sorokban. Ezt akarom: zene, kép, gondolat, érzés, szimbólum, egy összefoglaltságban. A költészet költészete lenne ez, ha úgy sikerülne, ahogy álmodom. A debreceni Nagyerdő kedves romantikája is hatással lesz ennek az új költészetnek a kialakulására; mert gyermekkorom, ifjúságom legszebb, legköltőibb emlékei odafűződnek. A Nagyerdő nélkül nem teremhet költő Debrecenben. Tessék megkérdezni Csokonai Vitéz Mihályt! (...) Nagyon szeretem a mozgófénykép-színházat, a mozit. Különösen azért, mert Fejér Ferenc uram, a debreceni mozik egyik tulajdonosa, szabadjegyet adott három színházba. Én aztán élek is vele, rogyásig. Sokan kinevetnek, sokan lesajnálnak ezért az alantos mulatságomért. Pedig nincs igazuk. A jó mozi több, mint a rossz színház. Világot jelent, mégpedig egész és hamisítatlan világot, ha okosan, megértően csinálják. Különben is, bennem erősen él a gyermek, akinek mese, mese, kaland, történet, akció kell. A gyermektől már egy lépés: a művész; talán az is van bennem. Mint kevés tettel élő, gondolkozó ember: megkívánom, legalább élvezetnek, az akarat és cselekvések fenntartás nélkül rohanó világát. Ez pedig a jó moziban nyilatkozik meg legfrappánsabbul. Itt keveset beszélnek, vagy éppen semmit; hanem cselekszenek, mernek, törnek-rontanak, vágtatnak, szóval élnek, vadul, veszettül, érdekesen, izgatóan. Ha igaza van Faustnak, hogy „kezdetben volt a Tett" - akkor a mozidrámák csak folytatják az ős világteremtést. Különösen a franciák és amerikaiak értenek hozzá, hogyan lehet beszélni az emberi testnek szavak nélkül is. Pompásan éreztetik néha az élet sodró forgatagát. Engem ragad magával. Élvezem. Itt lehet a tettekké szűrt Embert a legdrámaibb fókuszaiban látni életünknek. Drámaíróknak, különösen a mai hangulat-drámák korszakában, nem rossz iskola. Olyan, mint a sűrített élet. Tehát egyenesen lelki-eledel, nem nyers, hanem főtt vagy sült formában. - S maga a találmány: a fénykép mozgása egy fehér lepedőn: nem boszorkányos? Nem szívremegtetően csodás? A repülőgép mellett ez volt eddig életem legfőbb szenzációja. Oh, nem a világháború, nem a forradalmak,