Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
Tasnádi uramnak megvolt az a hava 20 , hogy mindig volt egy gyermeke, aki a begyében volt, akit szidott, piszkolt keltében, fektében. Az első (...) Erzsi lánya volt. Utána jött István gazda. Majd Sanyi került mérgének horgára. Mikor pedig Sándor öcsénk búcsút mondott az apai háznak, a harmadik lányra, Julcsára került a sor. (...) Ez a Julcsa hamis egy teremtés is volt lány létére. De hogy azzá lett, jórészt Tasnádi uram maga az oka. (...) Az apja - tudja Isten, miért nem? - sohasem szívelte ezt a lányt. Kicsi korában is űzte-hajtotta, mint a fiúkat; nagyobb korában meg egyenest rá vetette ki a célt. Hogy pár évi cselédkedés után hazaszakadt Julcsa, azután otthon is maradt a háznál. Nagy szükség volt rá, anyja jobb keze volt, mert a két nagyobbik lány férjhez ment, a fiúk pedig az „embernek" szolgáltak. Dolgos lány volt Julcsa; égett a munka keze alatt; de mindent úgy szeretett csinálni, ahogy neki jónak látszott. Más az ő dolgába ne igen kaparásszon. Márpedig Tasnádi uram nem ismert olyan Istent, akinek az ege alatt őnála még jobban tudott volna valaki valamit a családjában. Lett légyen az főzés, mosogatás, súrolás, vagy az ország ügye-baja. Minthogy Julis nem engedett a huszonegyből: kész volt a patália. Hej, be sokszor rárogyasztotta Mihály gazda a csillagos eget! Meggyűlölte ezt a lányt halálból. Ha cselédje lett volna is, másképpen kellett volna bánnia vele! Különösen a Sándor Pestre menetele után történt (adta elő magát) egy dolog, amitől fogva Tasnádi uram úgy nézett Julcsa lányára, mint a varangyos békára. (...) Valami Dobozi nevezetű kőmíves megkérette Julcsát annak rendi-módja szerint; de a lány nem hajlott hozzá egy cseppet sem. Valahonnan az a szél fútt, hogy iszákos a legény. Azután meg maga mivoltában sem tetszett Julcsának. Elég az hozzá, hogy megüzentette a hírvivő asszonnyal: keressen Dobozi úr máshol szerencsét. Meghallja ezt Tasnádi Mihály. Elfutja halálos méreg dühvel felszerszámozott epéjét: hogy az istene ne legyen ennek a bestiának, hát nem kivág újra a kerékvágásból! Hát nem a maga gyalázatos makacs feje után indul megint! Na, megállj! - Látván Mihály úr, hogy kipécézett szándéka ezúttal is markába szakadt, elővette régi szokásait, s jól eldöngette eladófélben levő leányát, amért ily piszkos gyalázatot ontott fejére. A szerencsétlen leányt elöntötte a halálos keserűség, s ekkor vert gyökeret lelkében az a kitéphetetlen határozat, hogy soha, míg Isten napja rásüt, soha jó szemmel nem néz apjára! Ettől fogva csak tornyosodnak a fellegek árva feje fölött. Apja a határtalanságig gyötrötte, piszkolta, leköpte. Julcsa szerette tisztán tartani a belső kis házat, minden istenadott nap kifényesítette az ajtó sárgaréz kilincsét, s letörölte az ablak porát. Látta ezt apja, kapta-fogta magát, nagy isteni káromlások közt összeköpködte és sárral kente be a ragyogó kilincseket. A sifon, meg a komót 21 tetején takaros kis ibrikek, liliputi porcelánkupák álltak szép rendben, hát nem sorra döntögette őket magával sem békés Tasnádi Mihály?! Átkokkal feküdt, kárhozattál ébredt, és azért minden este, minden reggel, levett süveggel Hóbortos, beszámíthatatlan állapot. Ruhásszekrény és fiókosszekrény.
