Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

III. kötet

terjed. Ezt nem értik meg bennem sokan, és ráncigálnának a „közélet" piszkos porondjára. Nem, drága jó uraim! Én fönn maradok a Művészet elefántcsonttornyában, s messzebblátó szemekkel énekelem előre azt, aminek jönnie kell. Nem tudjátok, hogy a világháborúnak és a szocializmus forradalmának is én voltam egyik első magyar bejelentője? Csakhogy ez nem azt teszi ám, kedves polgártársak, hogy én háborúimádó vagy felesküdött szocialista volnék. Én egyetlenegy vagyok: művész. Sem több, sem kevesebb. Ezt az emberfajt pedig nem lehet semmiféle társadalmi mértékkel mérni, mert nem a társadalom teremtette. Ez a társadalmon kívül és felül él - néha ellenére. Néha mellette és vele. De soha nem érte. O magáért él. Ha elmondta mondandóját: beolvad a nagy mindenségbe, mint az elkiáltott szó. (...) Azt beszélik Debrecenben, sokszor hallom a hátam mögött is, hogy: „ezt is halálra ítélték". Kik? Mindenesetre a románok. De miért? Forradalmi verseimért?

59 Azért talán mégis sok volna. Vagy nem a románok? De hát akkor kik? A magyarok? Ez még cifrább volna. Mert ezeknek ugyan fájhatnak a forradalmi verseim, de talán mégsem olyan veszedelmesek? Ki veszi Magyarországon, vagy pláne Debrecenben a verseket komolyan? Volna még egy harmadik: a női bosszú. Fábry Irma kisasszony bosszúja, aki megígérte: „megállj, majd megfizetek..." S miért? Mert nem vettem feleségül. Nem vettem komolyan. A három közül ez volna a legvalószínűbb. Irma jóban volt román tisztekkel - nőtől minden kitelik. Irma szeretett bosszút állni. Hátha engemet is így akar elhallgattatni. Nagyon érdekes volna megtudni. De kinek van most ilyenre ideje? Egy csapat debreceni ember, talán ezren, főtisztviselők, egyetemi tanárok, cívis urak stb. aláírtak valami levelet, amelyben azt kérik az angol kormánytól, hogy egy angol uralkodóházi tagot jelöljenek a magyar trónra, mert Magyarországon ezt fogadnák a legszívesebben. A levelet Pestre küldték, az a fehér pénzt beváltó bankártársaság vitte volna föl, amelyet letartóztattak a románok, mert meg nem engedett, román pénzt is vittek magukkal. így a levél, s a tömérdek név a román parancsnokság kezébe került. Ma az újságok közlik a neveket, citálják őket a kato59

1919 januárjában Csáthy Kálmán kiadásában Oláh megjelentette tizenhét költeményt tartalmazó Forradalmi versek című kötetét. A verseket 1919 történeti eseményei, a magyarság szenvedése, a pusztulás rémképei ihlették. A kötetről (Tabéry Gézáéval együtt) Juhász Gyula írt kritikát: „Őszintén szólva utálom a konjunktúrás költészetet. (...) most a forradalmi versek divata dívik, de ennek dacára is ki kell emelnünk a legújabb tömegtermelésből két könyvet. (...) Ezeket a verseket el lehet olvasni és meg lehet állapítani, hogy a költőnek még egy forradalom sem árt, ha valódi költő." Juhász szerint Oláh „minden tévedése, egyenetlensége és következetlensége ellenére is" az. (Délmagyarország, 1919. március 2.)