Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

megbántotta (hisz az apja vére csörgött bemre!), hanem hamarosan kibékültek. És István gazda ivott, mulatott tovább. A kocsi, ló sokszor ott álldogált gazdátlanul a piacon. Fuvarok szakadtak el mellette. A kedves besúgóknak aztán volt mivel tüzet rakni az öreg Tasnádi haragjának serpenyője alá! Dúlt, fúlt az öreg. Káromkodott kegyetlenül. S az volt az érdekes, hogy valahányszor a piacon jártában bevett a begyébe valamit Pista fia dolgáról, mindig az odahazavalókon öntötte ki kutyamérges haragját. Átkozta a nagy legényt az anyja előtt, hogy „na! ez a te kedves fiad! Az isten erre meg amarra!" Szegény Tasnádiné csak annyit mondott: „Tán a magáé nem is?"... Rá villám, dörgés és jeges eső! Sajdította Mihály gazda, hogy az ő akasztófán száradjon Pista fia nem fizeti le hat, dehogy! tizenhat esztendő alatt sem azt az ezerkétszáz forintot! Isten már annak és szemfedő! De fájt a lelke a jó kocsiért, jó lovakért! (Igen, mert nem neki kereste a pénzt.) Fenyegette Pistát, hogy addig játszik vele, míg el nem veszi tőle. Pista gazdának egyszer aztán annyira beleszakad a madzaga, hogy se előre, se hátra - se pénz, se posztó - el kellett volna adnia a kocsit, lovat! Nosza meghallja az apja! Elhajtotta tőle a pénzkereső eszközt, s eladja igen jó áron. A pénzt persze a maga zsebébe teszi hiány nélkül. Pistáéknak koppant az állok. Menjenek az égbe panaszkodni! - De Pistáék nem mentek az égbe, hanem elszakadának egymástól, ti. ő meg a hitestársa. Pedig már volt ekkor egy hamis szemű furcsa pöszke kislányok. - Tasnádi Pista számot akart vetni az élettel: mit kínlódjék tovább? Csavargott, mint a gazdátlan kutya. Nem volt pénzkeresete semmi. Lopva az apai házba járt; ott adtak enni neki valamit, anyja meg a húga. A gazda észrevette. De a csillagos Istenét! az ő nyakára csak nem jár élősködni egy tekergő sem! Megmutatja. Volt kocsi, két ló, nem tetszett? Hát most csak tessék innen tisztulni. Összekapott a fiával. Pista keservében visszafeleselt; a paprikavérű Tasnádi, kapta-fogta, kilódította a kapuján, tulajdon apai kezeivel. S még azt is utánabocsátotta útravalóul, hogy ha be meri még egyszer tenni lábát azon a küszöbön, isten az atyja, leüti, mint a veszett kutyát! Nesze neked, Pista! A kivert ember elvesztette lelke egyensúlyát. Elvesztett mindent a világon. Kint csatangolt a mezőn, a kertek közt napokon át, étlen, szomjan. Kint éjszakázott a puszta földön; takarózott a csillagos éjjel. Mikor pedig a hasa erősen rátámadt, besullárgott apai nagynénjéhez, aki nem jó lábon állt az öreg Tasnádival. Az tartogatta aztán benne a lelket, hogy éhen mégsem halt Pista. Itt, a nénjének kiöntötte a szerencsétlen lelkét, sírt, panaszkodott, öngyilkosságot forgatott a fejében és - verseket is írt: fejfájára. Nagyon érdekes lélek volt! Telt, múlt az idő. Pistában felszólalt a jobb érzés. Kibékült a feleségével, hazaszállt Víg Mihály apja házához. Dolog után látott, mert kisleánya kenyeret kért. Gyermekét pedig úgy szerette ez a barangoló lélek, mint az állat a kölykét. Bekapott a vasúti állomáshoz, napszámosnak. És a hajdani hetyke dalárdista és szűrszabó legény, a délceg honvédhuszár, a kacskaringós bajszú dali fiákeres ott hordta görnyedezve a postai szállítmányokat a pályaudvaron. (Sándor öccse Pestről hazajövet ott találkozott vele.) Megrongyosodott; összeesett. Szőre bozontos csombókban tarkázta arcát. Hajdani híres, kacskaringós bajusza csáléra és cselőre kajszult.