Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Árnyéka lett hajdani magának. De legalább pénzt keresett, 24 forintot havonként. Mikor az apjának mondogatták, mivé lett kedves fia, annyit eresztett ki a száján: „Ott egye meg a fene, ahun van!" Tasnádiné asszonyom ellentéte volt az urának. Fiatalkorában látomásokra hajló, álmodozó, gyermekeiről nagyokat hivő. Egyszer látta álmában a megnyílt egeket, s beszélt a láthatatlan Istennel. - Különösen, mikor Sándor kantusos gyerek

19 volt, ábrándozott az eleven lelkű asszony sokat. Vallásos volt, bújta a bibliát; nem egyszer végigolvasta. Még egy időben verset is írt egy akkortájt népszerű pap neve napjára. A verset néhány komaasszony jelenlétében el is szavalta a nagytiszteletű úrnak. - Hosszú téli estéken, mikor a gazda odaszenvedett farkasordító hóviharokban, maga köré gyűjtötte apró cselédeit, s a lobogó kandalló melege mellett énekelgették szép harmóniában azokat a magasztos hullámzású, református énekeket: „A csillagos égnek seregei ott fenn...", „Nagy az Úr, ki fényes házát építette!", „Imádandó Isten.", „A nap immár elenyészett..." végig, végig az egész zsoltárt. A kislányok és legények könyv nélkül tudták az istent magasztaló dicséreteket, könnyű volt nekik az iskolában egy csapásra meghódítani tanító uramékat. Tasnádiné gyönyörűen tudta nevelni gyermekeit; nem nagy szigorúsággal, de nagy szeretettel. Az apjok hajnalban elment, csak késő este, éjféltájban jött haza. A hűséges asszony le nem hajtotta fejét addig, míg be nem eresztette a kocsit a kapun. Megismerte a zörgését, mikor már a szegleten bekanyarodott. Segített ebben neki kis bozontos szőrű, majdnem emberi lélekkel megáldott kutyája, az öreg Fitying. Ezt a kis állatot belepte a hó téli éjszakákon, de azért el nem mozdult a kapubálványától, kidugta szimatoló orrát a hasadékon, úgy leste, várta a gazdát. Ha megsejdítette, ugatott hívogatólag, a kaputól a pitarajtóig szaladva, meg vissza. így virrasztotta a pénzkereső Tasnádit bent a hű asszony, kint a hű kutya. Be szép is a hűség! Az élet legszebbik virága! Hajlottabb korában sem sokat változott Tasnádiné. Gyermekeit szerette anyai nagy szívvel. A cselédek húzódtak is hozzá; jobban szerette anyját mind az apjánál. Ez természetes is volt. Edesanyjok keze alatt nőttek sihederkorukig. Apjokat csak úgy ismerték, mint ellentmondást nem tűrő, hatalmas erejű embert, aki előtt pisszenni sem szabad. De a szeretete melegéből igen keveset éreztek, s ösztönszerűen elhidegültek iránta, kivált mikor kezdett benőni a fejők lágya, s látták, hogy bizony sokszor nem úgy bánik Tasnádi uram a feleségével, ahogy megérdemelné. Kezdtek egy kicsit haragudni is az apjokra. Ez a gyermek-harag idővel hidegséggé nőtte ki magát. Ezt érezte az öreg Tasnádi felnőtt fiaitól! S ez fájt neki kimondhatatlanul! Irigyelte, véghetetlenül irigyelte gyermekeinek másokra pazarolt szerelmét! Hogy verte a szemét, a fülét, a szívét az a szó, amivel egyik-másik fiú anyját átkarolta. Ővele soha nem tudott ennyire menni egyetlenegy magzata sem. Elijesztette őket magától, még gyerekkorukban, azután meg semmi kinccsel vissza nem édesgethette magához! A kollégiumi énekkar tagja.