Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

alá nem jut! A jó isten majd kiparancsolja a többit. A tanár áldott jó felesége is hívta, bátorította a bátortalan kisvárosi fiút. Sándor félt a pesti élettől. Előre irtózott tőle. De látta, hogy nincs más hátra: menni kell! Apja erővel is hajtja; tanulmánya folytatást követel; isten neki: fordítsák hát a szekér rúdját Pest felé! Egy szép szeptemberi éjszaka aztán gőzösre pakolta Sándor kis holmiját, szomorú kedvvel jó éjszakát kívánt az itthon maradóknak, és elindult abba a nagy ismeretlen világba!... Édesanyja és testvérei siratták. Az öreg Tasnádi maga volt az örökös nyugtalanság. Azt tudta, hogy hol ő nincs jelen, ott bizonyosan mindig bajnak kell lennie. Pedig úgy állt a dolog, hogy ott volt szünetlenül aj-baj, ahol őkelme forog vala. Minden gazszálba belebotlott, s iszonyú hosszú prédikációkat tudott tartani haszontalan csepp dolgokért. Szentül meg volt győződve, hogy az egész udvar csak azért szívja az isten levegőjét, hogy őt bosszanthassa. Pedig mindig ő bosszantott másokat. - Idegen emberekkel gyönyörűen el tudott beszélgetni Mihály gazda. Csak úgy görögtek szájából a jó, paszomántos magyar kiszólások. Gyöngéd volt, hajlékony volt, igazi házigazda. - A családjával? Avval meg úgy beszélt, mintha a hásziján

15 gubbasztott volna valami lusta cigányhad, s annak kiabált volna a földszintről, gúnyosan és káromlással sallangozva. Fiainak sohasem mondta: „Add ide csak azt a seprőt!" Hanem: „Hozzák ide azt a seprűt!" vagy: „Ide kell hozni azt a seprűt!", „Tisztítsák ki a csizmámat!", „Vessék meg azt az ágyat, ne rimánkodjak!" - Pedig dehogy rimánkodott! Parancsolt, rendezgetett hajnali négy órától esti nyolcig. Hajlott korában a tyúkokkal együtt nyugvóra szállt. A katonaságtól hozhatta ezt a vad, zsarnoki modort. Tasnádi gazda megmondta egy „zélusos"

16 pillanatában, hogy nem lesz addig önmagával sem békés, míg az a kétlovas kocsi annál a zsiványnál (ti. Pista fiánál) lesz. Ez igen jellemző az öregre. Fájlalta már ő abban az órában kénytelen jócselekedetét, mikor véghezvitte. De megtette, mert nem akart rossz embernek látszani a világ előtt. Lássák, hogy ő igazi apja gyermekeinek! akik ugyan az irigyen levegőt sem érdemelték meg szerinte. István gazda, mikorontól fogva a maga kezére keresett, visszatért lassacskán a régi kerékvágásba; minthogy az ember soha sem tagadhatja meg önmagát. Ivott Pista ezután is nagyokat a vén Balogné korcsmájában. Akadtak borbarátok feles számmal. Iszogattak, danolgattak; Pista vitte köztük az első hangot. De valahányszor leitta magát, mindig megháborodott; egy liter bortól már elmentek onnan hazulról Pistának. Akációzus

17 ember volt ilyenkor. Garázda, hetvenkedő ölesszájú. Mikor meg kijózanult, pityergett az embernyi ember, hogy olyan gyalázatos petéket

18 csapott ittas fővel. Feleségét is sokszor 15 Padlás. 16 A szót nem találtam meg sehol, lehet, hogy Oláh saját szóalkotása. 17 Izgága, kötekedő. 18 Valami nagy bajt vagy fonákságot csinálni. (Vö. Oláh 1906, 32.)