Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

Új év, új csaták, új gyilkolások, új veszteségek, új gyötrelmek. Bámulatos az ember! Ha egyszer megbolondult: a józan ész állapotát tekinti őrültnek s mindent elkövet, hogy valamiképpen vissza ne zökkenjen a régi, békés kerékvágásba. (...) Titkos jóakaróimnak az óhajtása végre sikerült: 1917 tavaszán, negyedik sorozáson berántottak katonának, felesküdtem, mint 3-as honvéd népfelkelő, Károly barátunknak. Olyan komikus, de olyan szomorú volt az egész. A sorozáson a város polgármestere mondott gyöngeelméjű betegeket megszégyenítő vicceket, egy penzionált ezredes káromkodott és vezényelt, egy falábú csodadoktor, azt hiszem, marha-orvos, sorozott pokoli kéjjel. Mikor kimondta valakire az „alkalmas" szót: vigyorgott és dörzsölte a markát. Kitűnő pofa volt. Na, így hát én is eleget fogok tenni hazafiúi kötelességemnek. Egyelőre fölmentettek, s így várom, hősi halottjelölt állományban, a behívóparancsot, amely az üdvözülhetők seregébe ad belépti jegyet és egyenruhás felhatalmazást. „Önkéntesi karpaszomány viselésére jogosult" - mondja a sorozócédula, ez is nehezen ment, mert a sorozó ezredes nem akart önkéntesnek elismerni, hiába szavaltam, hogy középiskolai okleveles tanár vagyok! Az semmi, harsogott a hős, hol van az érettségi bizonyítványa? Otthon, kiáltottam én diadalmasan. - Miért nem hozta el? Nem tudja, hogy ez a szabály? - rivallt a hős. Nem! - zokogtam én bűnbánóan. Akkor az önkéntesi karpaszomány viselésére nem jogosult! - ordított az ezredes, diktálván írnokainak legfőbb véleményét. De a főhadnagynak több esze volt: ez beírta sorozólapomra a kimondhatatlan boldogító kitüntetést. Tehát már biztos, hogy lesz önkéntesi karpaszományom. Hiszen ez volt a legfőbb vágyam! (...) Édesapám, az összetört hatalmas szobor, a háború alatt már betegeskedett. (...) Májusban még a régi Oláh Mihálynak képzelte magát, jött-ment, dúlt-fúlt, szidalommal feküdt és káromlással kelt. Júniusban már mintha az elmúlás vetette volna szilaj lelkére az árnyékát. Kezdett félni a haláltól. Júliusban már nagyon szelíd, jó emberré lett, nem akaratoskodott, nem lázongott, nem bántott senkit. Csak sokszor sírt: szegény Miska, vajon látom-e még valaha? Ha édesanyám vasárnaponta egy kissé jobbat főzött: az öreg sírva fakadt. Amit soha nem tett meg: odaült közénk és elbeszélgettünk csendesen a háborúról, mindenről. Nagyon pesszimista volt a háborút illetőleg. Július elején azt mondta édesanyámnak: hívja össze a gyermekeit, mindenkivel ki akar békülni. Ez már engem is megdöbbentett. (...) A csöndes megértés, szelíd békesség, amit a béke hosszú húsz éve alatt nem tudtunk leimádkozni: így jött el hozzánk egész váratlanul, a harcok harmadik évében. Olyan jólesett kezet fogni az öreggel, elbeszélgetni esténkint az udvaron: régi jobb időkről. Nagyon nemesen viselte magát, látszott, hogy megtisztult, megkönnyebbült a lelke. Szép arcát az öregség sem dúlta össze, ősz bajuszát csak úgy kisodorta reggelente, mint ötven év óta minden nap, csak dereka görnyedt meg s a lábát húzta fájdalmasan. Nekem úgy fájt ez az öregség, hogy ki sem tudom mondani. -