Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

papírt, s azt mondja: „Ezt adták be ön ellen." Nézem az aláírást: Turai Farkas. Ah! Az Ella nagybátyja. Olvasom; az van benne, hogy én csábítom Sz. E.-át, aki rendőri és orvosi felügyelet alatt álló, elmebeteg leány. A vén sarkantyús zsidó kéri a rendőr­séget: akadályozza meg, hogy elcsábítsam a leányt. Furcsa érzés fogott el. Ella: elmebeteg! Én: csábító! Az előbbit még most sem akartam hinni; az utóbbit pedig visszautasítottam. Röviden elmondtam a kapi­tánynak megismerkedésünk történetét, s az Ella magaviselkedését. O csábít en­gem, nem én őt! Tanúim vannak rá. (A leveleit nem említettem.) Vallomásomat leírta, sajnálatát kifejezve elbocsátott a rendőrtisztviselő. Borzalmas haragra lobbantam a vén oktondi Turai ellen. így meghurcolni en­gem! Fel akartam pofozni, de azután elszégyelltem magam: a hírem csakugyan olyan, hogy Turai okkal féltette tőlem unokahúgát. Föltettem magamban, hogy Ellával csak azért sem szakítom meg ismeretségemet, pedig az öreg sarkantyús ezt kérte a rendőrségtől. Szegény Ellát szívemből sajnáltam, de állítólagos beteg­sége rémülettel töltött el. Őrült volna? S én ezt nem vettem észre... Most már mint írót kezdett a dolog érdekelni, ha Ella csakugyan elmebeteg, akkor páratlan modellt kergetett benne hozzám a véletlen. Tanulmányozni fogom, s megírom. Én minden rendkívülit meg szoktam írni. Kevéssel ezután, november 23-án levelet kapok Ellától: „Magára gondolok nap­pal és éjjel. És meg kell halnom, mert nem tudok élni, De előbb árnyba borult lelkemet a máglyára akarom vetni, hogy tisztán halhassak meg. Szombat délután, ha akarja, a Magáé leszek. - Adél". A Szegény magyarok hősnőjének a nevét írta levele alá. Pongrácz Adél szerepét akarta játszani. Nem hittem, hogy ilyen szándékkal el merjen jönni hozzám. Eljött. Ekkor én úgy megijedtem, hogy egész atyai zordonsággal támadtam rá szegény Ellára: hát a becsület, a jó hírnév, a tisztesség? - Óh, én marha, mintha örök szüzességet fogadott szerzetes lettem volna. Karon fogtam a meghökkent leányt és szépen visszavezettem a villanyos-állomáshoz, s nem mentem el, míg föl nem ült. Hanem Ella kitartott szerelmében. Egy másik szombaton estefelé elmentem hazulról borotválkozni, de a szobámat nem zártam be, a kulcsot benne hagytam a zárban. Mellettem laknak Jóska öcsé­inek, vigyáznak. Jövök haza, nyitom az ajtót - hát majd hanyatt esem: a szobám­ban lámpa ég, s az asztal mellett ott áll Ella kisasszony, boáját, sapkáját, nagyka­bátját levetve, s az ablakvédőket betéve. Engemet vár. Hogy jött ide be, Ella? - Az ajtón keresztül. - De hát mit akar? - Látni akarom magát. Megint elkerget? - Rög­tön menjen haza! - Csak egy picit hadd maradjak még itt. Ott marad és zavartan pislog rám. Én pedig félek és bosszankodom. Ha ez a lány egészséges volna, akkor nem sokat haboznám, de így! Isten ellen való vétek lemre... Leülünk, beszélünk. Ella mellém húzódik, szépen néz rám, mosolyog, mint egy csín tevő kis állat, hogy ne bántsam. Mit van mit tennem, én is nevetek. Ella mellém sündörgőzik, érzem érzéki testének melegségét, érzem a parfümjét, haja illatát, nyaka, keble itt vakít közvetlen közelben; vadul átkarolom, magamhoz kulcsolom, hogy alig bír pihegni, de nem bánja, boldog, különös ragyogású sze-

Next

/
Thumbnails
Contents