Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

mét félig lehunyja. Hja, remek, a lánynak nem versek kellenek. Összecsókolom, visszacsókol, összevissza csókolózunk. Lányos keble itt remeg a kezemben, a combja lábamhoz szorul (ő szorítja), majd rácsavarodik testemre illatos testével, mint egy szőke kígyó. Eh, butaság! Eldobom magamtól. Elég volt. Menjen haza. Ella hálás, bókokat mond, s boldogan suhan el a leszálló sötétben. December 14-én elutazott Pestre. Hála Istennek, csakhogy nem kísért többé! Egészen beteggé tett látogatásaival, s hihetetlen szívós ostromával. Odafenn a Kárpátokban veszettül dühöng ezalatt a háború. Az orosz áradat el akarja önteni Magyarországot, s a mi drága honvédeink, mint az oroszlánok feszülnek neki a muszka medvecsordának. És én szeretősdit játszom idehaza egy őrült leánnyal! Misi öcsémet december 15-én viszik a harctérre, fel Dukla felé. Szegény fiú, olyan szomorúan, olyan halálra készülten búcsúzott el tőlünk. Kis sovány teste egészen elveszett a kék-szürke katonaruhában, olyan volt, mint egy felöltöztetett gyermek. Mondtam neki, húzzon csizmát a bakancs helyett. Azt felelte: „Ebben is csak úgy meg lehet halni." Elment. - Édesanyámék kikísérték az állomásra, én nem mertem kimenni, mert a szívem nagyon nehéz volt. December 2-án különben én is sor alá álltam, a Pavillon-kaszárnyában. Felolvasták 1904-i elbocsátásom megokolását („nagyfokú rövidlátás") - s intett az orvos: mehetek. Fegyveres szolgálatra alkalmatlan. Meghiszem, a rövidlátáshoz azóta szervi szívbaj, tüdőhurut és nagy idegesség is csatlakozott. Elég már nekem élni is. Kisebbik öcsémet, Jóskát, szintén alkalmatlannak találták, rosszul sikerült ember, szegény. Ennek az évnek csak egy jelzője van: véres. Az emberállatból az ember odavan, csak az állat dühöng irtózatosan. Átkozd meg ezt a kort, te eljövendő idők költője! Nekem nem szabad, mert hazaárulást olvas fejemre a gyáván együtt bőgő csorda. Na, tisztelt Ember! Most már itthon vagy, megtaláltad végre magadat: tűzzel, vassal, fogaddal marcangolhatod a másik szerencsétlen kétlábú állatot, míg vagy 7-8 koronás hiéna csorgó nyállal nézi végig irtóztató tusádat. Most már értem: mire valók az állam vasabroncsai, a Törvények hüvelykszorítói, az általános katonakötelezettség fehér rabszolgasága. Ölni, ölni, leöletni. Az is őrült, aki meg akarja nemesíteni ezt a fajt. Hajrá! Míg két ember nem marad végül, aki aztán egymást fojtja meg. Hiszen Káin és Ábel leszármazottjai vagyunk. Az egész világ megőrült. S ami legjobban fáj: maguk az írók és gondolkodók is. Egy országot egy világos főért! A gyönyörű eszmék hazája: Franciaország egy akol, amelyben összezsúfolt állatok ordítoznak. Még a vén Epikurosz, Anatole France is! Párizs, a világ királynője: montmartre-i hisztérika, aki részegen csókoló-