Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

delmek, nekiszilajodások. És katonák, mindenfelé katonák. Az ember meghökken, mikor igazi fényében és erejében látja ezt a gyilkos hatalmat. Ez hát a királyok borzalmasan összefegyelmezett rabszolgacsapata, gladiátor-iskolája. Hallom az ezeréves kiáltást: Ave Caesar, morituri te salutant! 90 Mikor hazaérek, Miska öcsém már bevonult katona. Honvéd. Mi, többi három fiú, még mind „B" népfölkelők vagyunk. Vajon mikor kerül a sor reánk? Óh, ez az augusztus! Ez a lázas, forró, poros hónap! Ilyet még nem éltem át. Az utcánk is tele katonákkal, az udvarunk is. Már az első csapatok elmentek a harc­térre. Esténként kijárunk az állomásra, ahol szakadatlanul katonavonatok mennek át. Tiroliak, bécsiek, magyarok, horvátok, háborús összevisszaságban és testvéri­ségben. Mert most egyszerre testvérek lettünk. Ferenc Jóska az édesapánk. Oszt­rák önkéntesekkel daloljuk felváltva a Gotterhaltét meg a mi himnuszunkat. A cigány húrja szakadtáig húzza az első toborzót: „Megállj, megállj, kutya Szerbia!" Mindenki dalolja, ősz urak és agg hölgyek is. A Kossuth-nóta megváltozott; így szól most már: „Ferencz József azt izente..." Tömérdek zászlót és virágot össze­szednek a hadba vonulók. Nagy bajuszú népfölkelők marsoknak kifelé a vonathoz; olyan tragikomikus, mikor a szél meglobogtatja fölöttük a kifakult korteszászlót, amelyen ott kiabál fekete betűkkel: „Éljen, dr. Tüdős János képviselőnk!" Ezek alatt mennek meghalni, szegények. Némelyikkel vele szalad a felesége is; belefo­gódzik és sír; kocog szürkeruhás hímje mellett, az árva. Tömegben olyan hatalmas és rideg a katonaság; csakhogy egyenként olyan két­ségbeesett és szomorú. Ott megy a zászló alatt a parasztlegény, akmek nincs fantá­ziája, a percnek élő gyermek, s ezért a világ legjobb katonája; ott megy a szegény iparos, aki nem csak az életét, hanem a családja egzisztenciáját is vágóhídra viszi; ott megy az úri házak dédelgetett gyermeke: mosolyog, mert sírhatnék; puha ágyak, fehér kenyér, jólét, boldogság, kultúra: sose lát benneteket többet; ott megy a ta­nult ember, ridegen, mindennel számot vetve, a parasztlegénnyel együtt a kato­nák katonája; ott mennek a szocialisták, haragosan és belül lázongva, de tehetetle­nül a szörnyű fegyelem vasjárma alatt, ezzel kevés embert fognak megölni; ott mennek a húszévesek, büszkén, bizakodón, hogy bár alig éltek még, már szembe­kerülnek a halállal. - És dalolnak, kiabálnak, sírnak. Nagy gyermekek. A királyok eleven, vérző játékkatonái. Megnézem az újságok homlokán az évszámot: 1914. Borzalmas. Ez hát a hírhedt huszadik század! Mindenki fél. Én is félek, hogy hamarosan rám kerül a sor. Üj sorozások lesz­nek, már tudjuk. Édesanyám szomorúan néz reánk. A nők most kezdik sejteni: mi a férfi élete. Úgy látszik az érdekes Szabolcsi Ella is ezért kezd újra körülöttem kerengeni. Ahogy először végigmegyek a piacon, ővele találkozom. Vidám, egészséges, neki Hekuba 91 a háború. Egyszerűen mellém csapódik, s alig tudok menekülni tőle. 90 Cézár, a halálba menők üdvözölnek! 91 Mit nekem Hekuba: mit törődöm én vele.

Next

/
Thumbnails
Contents