Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

Olyan furcsán érzem mellette magamat. Ő is észrevette, mert másnap hosszú levélben mentegetőzik. Azt írja: „Kezembe, mint éles bilincs vágott a társadalmi illem nyűge. Egy merész és dacos mozdulattal ledobtam azt. De azután megijedtem és tehetetlenül néztem szét. Mint a rabnak, szemeim kápráztak a fénytől. Kezeimmel, melyek elszoktak a szabadságtól, újra visszabújtam a vasbéklyók alá." - „Modern nevelésű lány vagyok, aki gyönyörűséggel szívott magába minden szépséget, amit csak könyvekből, képekből és az életből meríthetett. De igazat adok azoknak, akik azt állítják, hogy a leánynak csak főzni, befőzni és a férfiakat megfőzni kell tudni." (Augusztus 2.) Ella tényleg modern lány, mert találkozót ad a Nagyerdőn. Én minden nap kinn vagyok, azért szívesen találkozom vele. És hiába, napról napra jobban érdekel ez a különös lány. Még mindig nem vagyok vele tisztában. Sejtem, hogy igazán szeret; de hát én szeretem-e? Még csak izgat. - Bemegyünk mélyen az erdőbe. Egy nyárfás részen fehér pad búvik meg a bokrok alatt, az Isten és az illető is szerelmesek találkozójának teremtette; ott üldögélünk augusztusi délutánokon; verseket mondunk egymásnak, s a karunk néha, véletlenül átöleli egymást. Csak az Isten őrzi ezt az érzéki gyermeket, hogy bolondot nem teszünk. O csábít engemet. De én nagyon gyáva vagyok. Egyszer elhagyott az eszem, s belemartam a vállába. Odaesett az ölembe; megdöbbentem az arcától: kéj, kéj lankasztotta le szempilláját; azt tehettem vele, amit akartam. Jó, hogy józan eszem nem hagyott el. Felijedtem, s szaladtam visszafelé a parkos részbe. Alig tudott szegény követni. Gondolom, nagyon lesajnált magában. Azt mondják, ez a lány - őrült. Nem hiszem, nem hihetem. Hisz engem is őrültnek tartanak! S én is az volnék?... Szeptember 29-én ezt írja: „Ha Balthazar püspök, atyám jó barátja, néhány jó szót szól érdekünkben, akkor nyert ügyünk van, édesatyám nekünk adná beleegyezését és a hozományomat. Bútorról, lakásról nem kellene egyelőre gondoskodni, hanem elmennénk Olaszországba. (Édesanyját is magunkkal vinnénk.) Ott élhetnénk Itália örökszép ege alatt egy pár évig és ha aztán elfogyna a pénzünk, maga értékesítené latin és görög tudását, én a német, angol és franciát. És, ha megunna, csak szólnia kell: fájdalommal, de harag nélkül fogunk akkor elválni. Én részemről mindig szeretni fogom. - Mondja, nem olyan ez, mint egy szép, izgató regény, grandiózus történelmi háttérrel?" Nem, ez csakugyan zavarodott beszéd! Soha nem beszéltem még tréfából sem házasságról ezzel a lánnyal, s egyszerre ilyen házassági kis kátéval ront a fejemnek! - Most igazán meghökkentem. Ravasz ez az Ella, vagy butácska, vagy eszelős? Vagy mindhárom? Most jutott eszembe, hogy csakugyan emlegette ő a hozományát: 30 000 koronát. De én ügyet se vetettem rá. Úgy látszik, ő magának szánt engem! Kezd a dolog regényesen érdekessé lenni. Az erdei találkozásokra nem mentem többet; Ella meghívott a lakásukra. Elmentem. Két zsidó lány anyjánál lakott; barátnői rettenetes hölgyek voltak. Rosszul