Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

1914 tavaszán hozott össze balsorsom egy különös zsidó lánnyal, Szabolcsi Ella őnagyságával. Olyan haja nincs Európában senkinek, mint Ellának. Aranyszőke, borzas, nem simuló, minden szála talpon álló s aztán összeboruló. Olyan, mint a moha. Az arany-moha. A szeme is érdekes, mély, rejtett tűz különösködik benne. Veszedelmes szem. Az ilyenről szokták a férfiak mondani, hogy még a szemével is bujálkodik. Egy patikus hozott össze bennünket. Ella meg akart velem ismerkedni mindenképpen. Mikor bemutattak neki: akkor vettem észre, hogy ezzel a lánnyal kb. egy évig jártam együtt egy villanyoson, minden este; bámult mindig, de soha nem szólt hozzám. S most elébem akad. Hát jól van, megismerkedtünk. Ella igen bátortalan, gyerekes lány volt. Legalább nekem úgy tűnt fel. Én minden témából bolondságot űztem, ő meg mindent komolyan akart venni. Sehogy sem akartuk megérteni egymást. Úgy vettem észre, igen respektálja bennem az írót. Mindig úgy szólított: „Mester", s úgy nézett föl rám, mint a gyerek a fényes karácsonyfára. Mi tagadás, hízelgett ez a hódolat hiúságomnak, hiszen leány adta. Hanem, csevegésünk nem bírt egy mederben haladni. Ella összevissza csapongott. Nem tartott ki egy kérdés mellett sokáig. Ez nekem furcsa volt, de nem is sejtettem az okát. Hamarosan rendkívül bizalmas lett hozzám. Ideadta a naplóját, a verseit, a novelláit; mert írogatott, írónő akart lenni. Eddig csak gépírónő volt. Bevallotta, hogy a „Szegény magyarok" kimondhatatlan hatással volt rá. S azóta bámul igazán. Hívogatott a lakásukra, ki az erdőre; sokszor meg a villanyosom megállójánál várt reám. Nagyon szívesen volt velem, jól érezte magát a társaságomban. A Nagyerdőn németre tanított; közben Schillert szavalta, igen szépen. Lassanként kibontakozott; s éreztem, hogy művelt lélek, csak egy kicsit furcsa. Nem bírtam kiokossorai talán kevésbé Oláhnak, mint inkább a modern irodalom fórumainak szólnak. Hisz a szerző szerint a regény sikerületlenségének oka végső soron a modern irodalmi eszméknek szállást csináló csoportok kulturális idegensége és nemzetietlensége: „Olyan ember írta ezt a diszharmóniában vergődő, anarchisztikus regényt, akinek intellektusa a robbanásig van megtöltve a legmodernebb kultúra eszméivel, majd felröpíti a Nyugat felé sóvárgás, fojtogatja Debrecen szalonna-bagariapipa szaga - s még sem tud megválni tőle, nem tud elmozdulni onnan, ahol a gyökreit érzi. Talán, ha az a modern kultúra, amely pár évvel ezelőtt olyan hangossá tette nálunk az irodalom csalitjait, vér és szellem szerint tiszta magyar lett volna, talán akkor fölszívódik s magasrendű művészi életté válik ebben a hatalmas nyers magyar tehetségben, s Oláh Gábor zavartalanul fejlődik a legtisztább irodalmi nagyságok közé." Ebből a kettős kötődésű, mégis kötelék nélküli helyzetből való kitörésként értelmezi a kritikus a regényt: „A kultúrember tör ki Debrecen ellen, s a debreceni ember a nyugatosok ellen." (H. A.: Oláh Gábor: Szegény magyarok. Élet, 1914. 23. sz. 730-732.) - Kosztolányi levélben írta meg véleményét: „Mindig szerettem az ön magyar fejét és zivataros magyar nyelvét. Múltkor elolvastam a regényét. Becsületesen bevallom, hogy visszatetszett, ha némely helyütt tetszett is. Az ön írói portréjához másunnan, más könyveiből veszem a színt." (1914. ápr. - DIM)