Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
II. kötet
De hó. Megelőztem a dolgok folyását. 85 1912 őszén hozzáfogtam Szegény magyarok c. regényem írásához. Három fejezete még 1910-ből kész volt; sajnáltam eldobni. Szabadságot kértem a könyvtártól, még akkor be-bejártam tenni-venni; s kaptam egyévi szabadságot úgy, ha helyettesemet fizetem. Egy teológust állítottam magam helyébe, s havonta 100 koronát adtam neki. En pihentem és írogattam. Kijártam a Nagyerdőre. Egyetlen hely Deb85 Állást keresett már a nyár folyamán. Ady is segítette ebben: „Ügyedben már érintkeztem egy-két fontosabb emberrel. Bár sok az eszkimó, nagyon lehet remélnünk." (1912. aug. - DIM) 1912 szeptemberében a Fővárosi Könyvtár könyvtártiszti állására pályázott. Szabó Ervin azonban hiába kérte, hogy pótolja a hiányzó okmányokat, Oláh nem küldte el. (Vö. Tóth 1980,191.) A kolozsvári egyetemi könyvtárba is szívesen elment volna. (Debreceni Nagy Újság, 1912. október 1.) Schöpflin Aladár elkerülhetetlennek és feltétlen szükségesnek tartotta Oláh Pestre jövetelét: „Hallatlan, hogy olyan ember, mint maga, nem tud abból a környezetből, amelyben rosszul érzi magát és amely bizonyosan rossz hatással van fejlődésére is, sehogysem szabadulni. (...) Minden szempontból az volna a jó, ha Pestre jönne, erről kár is beszélni." (1912. okt. 21. - DIM) - Egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy valamiképp rendeződik kollégiumi helyzete. Hisz bár 1912 őszén az egyházkerületi közgyűlés kötelezte a kollégiumi igazgatótanácsot a könyvtártiszti állások betöltésére, Ferenczy Gyula, a könyvtár vezetője ezt nem tette meg, 1913 tavaszán pedig maga a közgyűlés is a főiskola előtt álló átalakulásra hivatkozva felfüggesztette korábbi rendelkezését. Jászi Viktor, a jogakadémia dékánja hiába vádolta meg Ferenczyt, hogy üldözi Oláht, s hiába óvott Jánosi Zoltán lelkész egy újabb Csokonai-ügytől. Hamarosan az újságok is foglalkoztak a történtekkel. Ferenczy szerint azért bocsátották el Oláht, mert már évek óta nem dolgozik, Oláh szerint viszont volt igazgatója azért üldözi őt, mert egy korábbbi versében megírta annak családi perpatvarát. (A második Csokonai-affér. Világ, 1913. június 3.; vö. Tóth 1980, 193-194. és Bakó Endre: Egy fejezet Oláh Gábor életéből. Déri Múzeum évkönyve 1966-1967.) Ekkor jelent meg Oláh Szeretlek Debrecen című írása a Budapesti Hírlapban (1913. szeptember 2.), melyet a debreceni napilapok is átvettek: „Piszkos vagy, szürke vagy, álmos vagy; nembánomság fellege nehezül rajtad; a lelked is olyan lelketlen, hogy megfagy az ember tőle. És mégis szeretlek: mert Te vagy a Magyarság. Te vagy az én szülővárosom, szegény Debrecen. (...) oktalan bánatok városa..." Oláh megvallja, mennyire meg szerette volna hódítani Debrecent, s azt állítja, mindent csak azért tett, hogy büszke lehessen rá városa. S „[mjikor fölemeltem szavam, hogy világot lobbantsak előtted: kiütötted kezemből a fáklyát és üszköt dobtál reményeim vetésébe. Sajnáltad tőlem a mindennapi kenyeret, mert nem üvöltöttem veled, mikor a mulandó kiskirályok kelő holdjára vonítottál. Kalmár a te lelked, okos Debrecen! Nem becsülted soha a művészetet, mert nem kamatozik. (...) És mégis szeretlek." („Szeretlek Debrecen!" Oláh Gábor levele. Debreczeni Újság, 1913. szeptember 3.) Csak 1913 októberében rendeződött helyzete, amikor a debreceni állami főreáliskolában kapott állást. Az akkori kultusz-államtitkár testvére, Benedek János ügyvéd és Kozma Andor segítette (hozzáírt levele: 1913. szept. 14. - OSZK), „hogy az államnál találj [on] katedrát, ha már a mi mostoha Alma Materünk Csokonai sorsára juttatott." (Benedek János O. G.-hoz, 1913. szept. 13. - DIM) Volt tanára, Beöthy is támogatta, ő értesítette 1913. október 19-i levelében, hogy október 7-én már döntöttek is a kinevezéséről. - Ennek ellenére továbbra is anyagi gondokkal küzdött, s csak helyettes tanár volt. Valószínűleg ezért fordult Riedlhez, aki a minisztériumban is közben járt Oláh érdekében, s javasolta, jöjjön fel Oláh Budapestre tanárnak. (1915. szept. 18. - DIM)
