Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

recen körül, ahol csend és levegő van. A II. számú városi villának a földszinti teraszán üldögéltem át félnapokat; s írtam, ha kedvem volt. Az emberek bámultak és féltek tőlem, mert őrült híremet még mindig nem sikerült lemosnom homlokomról. Hányszor hallottam a hátam mögött: „Lásd, ez elmebajos." És bizony úgy is kezeltek, mint egy csendes őrültet. Akármit mondtam: őrült észjárást fedeztek föl benne. Jóakarón szórakoztak és kitértek előlem. Ha szabadkoztam volna: még jobban megerősödtek volna hitükben. De én bizony nem szabadkoztam. Ha őrültnek láttok, hát lássatok. Hogy nem olyan vagyok, mint ti, azt elhiszem. De hogy kettőnk közül melyik az igazi bolond, az rátok nézve nem lehet kétségtelen előttem. S így én még élveztem is rettentő híremet. Szobám ablaka, ajtaja éjjel-nappal nyitva volt: oda ugyan be nem jön, akinek kedves az élete! Pajzsul használtam a szörnyű fekete ködöt, amellyel a jó emberek beburkoltak. Az egész télen (1912-13) a Nagyerdő volt a Riviérám. Oh, hogy megszerettem! Pedig eddig sem volt nálam hívebb barátja senki. Itt álmodtam meg a regényem első kötetét, s írtam didergő ujjal, de meleg homlokkal. (...) Idegen volt az élet idehaza. Cirkvenicán megszoktam az úri, pazar környezetet, a tengert, a virágos parkot, a Terápia márványköves teraszát; s bizony, Kar utcai gyászos, koldus lakásom levert, elkeserített. Azért menekültem még télidőben is ki az erdőre, hogy legalább parkot lássak, erdei utakon járhassak és a rengeteg mélyén sejthessem valahol - a tengert. Úgy megszerettem az édes, hatalmas Adriát, hogy azután az ég alakuló felhőiben is Cherso és Veglia szigetét láttam, sokáig. No, 1913 nyarán döntötték el sorsomat az öreg Kollégium emberei. 1913 októberében már a debreceni reáliskolának voltam helyettes tanára. S a „Szegény magyarok" két kötete készen várta a világba röpítést. Milyen cifra sorsa volt ennek a könyvemnek is! Először Rákosi Jenőnek küldtem el, hogy közöljék le a B. H. regényrovatában, ezer koronáért. Rákosi elolvasta a regény felét, s visszaküldte nagy morális felháborodással: „A mi lapunknak fiatal leány és asszony olvasói is vannak, hogy adjunk azoknak ilyen borzasztó dolgot?"

86 - Hiszen igaza is volt. Rémségesen borzasztó egy dolog a nemi szerelem, mert annak köszönhetem a lételemet én is, te is, 86 Oláh válasza után Rákosi újra kioktatta: „muszáj a diszharmonikus léleknek - regényt írni? (...) Mért dolgozik a beteg lélek, kivált mikor munkájával alkalmas a maga beteg lelkét beoltani más, fogékony, kissé gyengébb ellenállással bíró egyébként ép lélekbe? Az író hivatása erőt, egészséget, életkedvet, hitet vinni olvasójába, nem ezek ellenkezőjét. (...) meg kell találni - valláserkölcsi szempontok nélkül is - azt a határvonalat, amelyen túl (...) nyilvánosabb irodalomban - a szerelem dolgában menni szabad. Ez vonatkozik kifejezésekre, gondolatokra, cselekedetekre, helyzetekre, leírásokra. Pláne újságban..." Rákosi és Oláh viszonya ekkorra már jelentősen megváltozott, ahogy a levél befejezése is mutatja: „Bocsánatot kérek, hogy ennyit írtam. Inkább azért, hogy lássa, miként gondolkodnak a kortól oly elmaradott emberek mint én, semmint abban a reményben, hogy valami használhatót tudjak magának mondani. Én tudniillik azt látom, hogy a maga naiv és izgékony lelke komolyan veszi azt, ami egy széles körű modern irodalmi áramlatnak cinikus üzlet és perverz játék." (1913. okt. 6. - DIM)