Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

és nemlét-közti határon egekbe nyúló hármas piramid",

83 be sokszor elbámultalak benneteket, hol egyedül, hol egy asszonnyal, hol egy leánnyal. Betegségem alatt jöttem rá, hogy nemcsak versírás az élet; sőt. Annyi bájos kisleány, annyi izgató asszony; - bársonyos bimbók és kábító illattal nyiladozó virágok; milyen bambaság és balgaság elmenni mellettük, csillagokra szegezett szemekkel! A csillagok magasan vannak és hidegek; a rózsák kezemhez érnek és oly illatozók. Hogy tövisük is van? - még érdekesebbek. (...) egy másik nőismerősöm akadt. Leány. Beteg, bazedovos, a kis Gaal Annus. Ez a kis lány afféle falusi liba volt. Bolondoztam vele, s úgy látszik, a csacsi beleszeretett a pápaszemembe vagy a tavaszi felöltőmbe; mert egyéb szeretnivaló aligha van rajtam. Még két nyáron jött vissza a kedvemért a Tátrába; s csaknem határnapot tűzött ki, amikor majd meg kell kérnem a kezét. Én megmondtam, hogy csak egészen egészséges korában veszem el. (Tudtam, hogy nem fog meggyógyulni ebben az életben.) Szegény kis bolond, olyan furcsa volt beteges magaillegetésében. Hihetetlenül ízléstelen kalapot meg sapkát hordott. És alóla az a bazedovos tekintet! Azok a kiugrott szemek! Mindig attól féltem, egyszer csak kiesik a két szeme, s rátapos. Menés közben sokszor el is esett; a lépcsőkön legurult, annyira ideges és gyönge volt szegény. S mindezen maga nevetett a legédesdedebben. Rettentő szemét is kigúnyolta, s azzal ijesztgetett: vigyázzon, mert mindjárt meredélyezek egyet! Ez a meredélyezés csak az ő szemével volt végrehajtható. A máso-. dik nyáron csináltam neki egy szép hónapot: megismertettem Wilde-dal. Az aforizmáit, paradoxonjait úgy falta, mint a fecskefiú a legyet. Egészen új világ nyílt meg kis beteg lelke előtt. Boldog volt, láttam. Elfelejtette baját, élt. S ez nekem is jólesett. (...) Sok szép napot töltöttem, sok szép koronát elköltöttem itt. Itt tudtam meg egy szép napon, hogy a debreceni főiskola könyvtártiszti állásából kicsöppentem. Egy ismerősöm írta meg. Hivatalosan soha semmiféle értesítést nem kaptam róla. Na, ez a derék intézet ugyan gavallérosan bánt el velem! Mire hazakerültem Debrecenbe, már idegen ült a helyemen. (...) Az igazgatóm, Ferenczy Gyula úr, a maga pimasz paraszt pökhendiségében így hálálta meg, hogy kilenc éven át vezettem helyette az öreg könyvtár ügyét, rendeztem és rendbe hoztam anyagát és modern kéziratgyűjteményének alapot vetettem. (...) Bizony, mikor kikecmeregtem kétévi betegségemből kipusztultam hatezer koronámból: úgy állottam a világban, mint az ujjam. Se pénz, se posztó. A jó embereim lótottak-futottak, hogy valami állásba juttassanak. Előbb a DMKE

84 internátusának felügyelőjévé akartak tenni, de ehhez a pesztra-szerephez nem vásott a fogam Azután valaki azt tanácsolta: adjam be az államhoz a kérvényemet, neveztessem ki magam tanárnak. Ez valami. Folyamodtam a debreceni áll. reáliskolába, s 1913. október havában alkalmaztak. Volt hát kenyér. Évi 1600 koronával kezdtem újra az életemet, mint 10 évvel ezelőtt. Szent Isten, milyet haladtam! 83 Arany János: Széchenyi emlékezete. 84 Délmagyarországi Közművelődési Egyesület.