Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

II. kötet

Február Debrecen se nagyon sirat meg, ha elmúlok, bizonyos. Mostanában, hogy betegen támolygok az utcákon, piacon végig, nagyon kedves megjegyzéseket hallok a hátam megett. „Hát ez még most is él?" (...) „Hiszen nem őrült még meg!" Csak egy kislány, aki másodmagával nagyon megnézett, jegyezte meg szomorkásán: „Kár érte." (...) Szomorú, szomorú, szomorú órák. Szomorú, szomorú, szomorú napok. Semmit nem hoznak már és mindent elvisznek. Mint egy élő koporsó, járok az emberek közt. Érdekes, hogy térnek ki előlem! (...) Borzalmas ez az agyszaggatás. Ez az agylágyulás. Érzem, napról, napra, hogy olvadok összébb-összébb, hogy kezdem elfelejteni magamat. Az éjszakáim Dante pokolbeli gyötrelmeinél nem alábbvalók. A napjaim pedig olyan sivárak, idegenszerűek, fárasztók, halálosak. Élni nem tudok, és halni nem merek. Óh, Petőfi!

68 Március Madai Gyulának, Gyökössy Endrének, Gulyás Józsefnek, Baja Mihálynak: Fiúk, ha meghalok, tireátok bízom az emlékezetem csöndes ápolását. Más nincs. Addig élek, míg ti nem felejtetek el. Óh, milyen parányi körre zsugorodik össze a „halhatatlanságunk!" Ti adjátok ki, ha lehet, összegyűjtött verseimet. - Már megírtam egyszer, hogy az esetleges jövedelem István bátyámra szálljon. És Julcsa testvéremre, aki utolsó éveimben mégis gondomat viselte valahogy. Több tőle nem is telhetett. Fáradt vagyok, rettenetes fáradt. 68 „Élni nem tudunk és halni nem merünk." (Petőfi Sándor: Van-e egy marok föld...) 174